2016. december 18.

A negyedik

Üdv kedves Olvasó!


Először is nagyon sajnálom, hogy csúsztam a publikálással, nem így terveztem és most nem is akarom leírni, hogy mi miatt történt mindez. Viszont magával az írással nem volt semmi gond, könnyedén ment, bár egy pici bajom van Fernando szemszögével, mivel egy kicsit nagy sietettnek érzem, viszont ha végig gondolom, akkor mégse olyan elképzelhetetlen az egész. Remélem, tetszeni fog nektek?!
A következő fejezettel igyekszem időben érkezni, mivel számomra már tart a szünet. Ráadásul az is igaz, hogy az 5. fejezet nagy része már meg is van, illetve rengeteg elképzelésem is van hozzá. Rég ment már ilyen könnyedén az írás, ráadásul tényleg rengeteg ötletem van, és igyekszem, hogy ne essek a korábbi hibáimba, mert most tényleg szeretném befejezni Olívia és Fernando történetét.
Kellemes olvasást kívánok a 4. fejezethez!

Üdv,
Catalina

A negyedik


Fernando Torres


I wanna know
Nyugodtan, lehunyt szemekkel állt a rázúduló víz alatt, fáradt izmainak jólesett a meleg cseppek kényeztetése, miközben gondolatai ezer felé cikáztak. Rengeteg minden kavargott a fejében, az Olallával való megismerkedésüktől kezdve, az első csókjukon át minden olyan fontos momentum, ami végül odavezetett, hogy teljesen tönkrement minden köztük, amit az elmúlt években felépítettek együtt. Még egy gyerekkori nyaralás során ismerkedtek meg és nagyon sokáig csak egy jó barátja volt, aztán az érzései megváltoztak és öt évvel ezelőtt vette a bátorságot, hogy elhívja randira az akkori egyetlen lány barátját. Bár azóta nem is volt több és most se akart újat. Tisztán emlékezett rá, hogy milyen boldog volt, amikor nem lökte el magától Oli, mikor rászánta magát a csókra, vagy nem utasította vissza, amikor megkérte, hogy legyen a barátnője. Ha valaki, akkor megkérdezi tőle, vagy akár az elmúlt négy évben, hogyan képzeli el a jövőjét, rögtön rávágta volna, hogy a jelenlegi barátnőjével és sok gyerekkel, viszont most már nem lenne ilyen határozott és nem is említené Olallát egy mondatban a gyerekekkel. Már nem tudta volna vele elképzelni a jövőjét, nem voltak boldogok együtt, csak megszokásból voltak még együtt, ebben teljesen biztos volt. A fura érzései és gondolatai ellenére sem jelentette volna ki, Olíviát a jövője részesének akar tudni, mert ugyan sokat beszélgettek telefonon és egyre jobban vonzotta, viszont nem volt arról teljesen meggyőződve, hogy akár egy randira elmenne-e vele. Még az se számított, hogy Ikernek igaza volt és a tudtán kívül, teljesen elcsavarta a fejét, amiért nagyon meg se kellett erőltetnie magát. Elég nehezen akarta elfogadnia a tényt, hogy egy csinos arc és csillogó szempár elég volt ahhoz, hogy elveszítse a fejét, pedig épp ez történt vele.
Tanácstalannak érezte magát, mert abban egyre biztosabb volt, hogy meg akarja ismerni Olíviát, azonban semmi komolyabb elképzelése nem volt még. Tulajdonképpen azt se tudta, hogy honnan jöttek vagy meddig maradnak Lipcsében, bár az is igaz volt, hogy minderre nem telefonon keresztül akarta megkapni a válaszokat, a közvetlen közelében akarta tudni, miközben elmerülhet a kék szempárban. Most kifejezetten zavarta, hogy ennyire el vannak zárva a külvilágtól, aminek valahol mégis örült, az pedig egyáltalán nem volt rendjén, hogy lassan minden gondolatában ott volt a lány, szinte a megszállottja lett. Mindez pedig néhány találkozás és telefonálás után, aminek köszönhetően bele se akart gondolni abba, hogy mi lenne akkor, ha lenne rá módja, hogy akkor találkozzanak, amikor csak akarnak.
– Nevetséges vagy – jegyezte meg gúnyosan magának. Indulatosan túrt bele a hajába, majd elzárva a csapokat, kinyitotta a fülke ajtaját és a törölközőjéért nyúlt. Gyorsan dörgölte végig magát, aztán lazán a dereka köré csavarta a frottír lepedőt, míg egy másikkal a haját kezdte el törölni.
– Hívott Olívia. – Meglepve fékezett le az ajtóban, mikor meghallotta Sergio kijelentését. Eddig mindig ő hívta fel a lányt, amikor pedig felért a szobájukba, annyi üzenetet és nem fogadott hívást látott a kijelzőn, valószínűleg mindet Olallától, hogy inkább elment tusolni. Valamiért akkor eszébe se jutott, akkor a kék szemű, arra pedig egyáltalán nem számított, hogy hívni fogja.
– Mióta hívod te Olíviának? Eddig mindig csak a kis csaj volt. – Kifejezetten idegesítette, hogy így emlegeti, ha valami miatt szóba került és nem is tudta volna megmagyarázni, hogy miért zavarja ez ennyire. Ráadásul mindezzel csak azt érte el, hogy csak még jobban cukkolta őt a hátvéd.
– Amióta totál kezded elveszíteni miatta a fejed, pluszban még engem is meglepett azzal, ahogyan kiosztott téged. Más tuti nem tette volna ezt meg, különben meg úgyis találok majd neki valami becenevet – vigyorgott végig Sese, míg ő értetlenül állt az egész előtt, mivel eddig még egyszer sem szúrta le Olívia. Azt pedig már felesleges lett volna tagadnia, hogy lassan minden gondolatát „megmérgezte”, hiszen ez volt az igazság. – Egyébként nem is értem, hogy gondoltad azt, hogy egy mezt küldesz neki… komolyan mondom, semmi érzéked sincs a nőkhöz! Valami olyasmivel támadott le, mikor felvettem a mobilod, hogy te idióta, hogy voltál képes elküldeni a mezedet?
– Én azt hittem, hogy örülni fog neki. Alá is írtam. – Nem értette, hiszen melyik szurkoló ne örült volna egy olyan meznek, amit egy világbajnoki mérkőzésen viselt a kedvenc csatáruk és még gólt is rúgott benne? Végleg összezavarodott a lánnyal kapcsolatban, mivel korábban nem azt mondta, hogy nem szeretne tőle autogramot, hanem a saját mezére nem szeretne. – Komolyan leidiótázott?
– Ezek után nem is értem, hogy miért csodálkozol ezen annyira. Csoda, hogy egyáltalán még szóba áll veled haver! Legközelebb inkább kérj tanácsot, mert így már az se lepne meg, ha egy vacsorára se menne el veled. Ha kellenék, lent leszek a többiekkel.
– Kösz. – Eddig se volt túl jó kedve, de ez csak még jobban tetézte ezt. Az meg se fordult a fejében, hogy nem fog örülni az ajándékának, azon pedig már csak röhögni tudott, hogy leidiótázta. Az édesanyján és a nővérén kívül egyedül csak Olalla merte megtenni, most viszont itt volt ez a fiatal lány, akivel mondhatni még barátok sem voltak, ráadásul nem is neki mondta ezt, hanem Sergiónak. Arról nem is beszélve, hogy ő csak meg akarta lepni.
Az ágyához sétálva, ledobta a kezében lévő törölközőt, majd a telefonjáért nyúlt és pár másodperc múlva már a füléhez is emelte, miután elindította a hívást. Leülve a matracra, fogalma sem volt, hogy mit fog mondani, mivel ő csak jót akart az ajándékával, ami végül csak bajt hozott a fejére. A térdére könyökölve, a tenyerének támasztotta a homlokát, miközben csak várta, hogy Olívia fogadja a hívását. Eddig sem igazán tudott kiigazodni a nőkön, most pedig csak még jobban összezavarodott és egyáltalán nem hitt abban, hogy ez valaha is meg fog változni majd. Valahol már abban is kezdett kételkedni, hogy a lány szimpatizál-e vele, bár abban még mindig biztos volt, hogy nem játszotta meg magát. Valamiért nem tudta elképzelni, hogy amit eddig látott és kapott belőle az mind csak egy szerep lenne, túlságosan ártatlan volt ahhoz, hogy ilyenre képes legyen, erre esküdni is mert volna akár.
Továbbra is csak a szokásos búgó hangot hallotta, így a fülénél tartva még mindig a mobilt, az éjjeli szekrény felé dőlt, majd magához vette a karóráját, amin megnézte az időt. Meglepve vette tudomásul, hogy már bőven elmúlt tíz óra, ezért is készült megszakítani a hívást, amikor szinte letámadták a vonal túloldaláról.
Te idióta! Tényleg képes voltál elküldeni azt a mezedet, amit a meccsen viseltél? – Köpni, nyelni nem tudott, ilyen intenzitással még soha senki nem esett neki.
– Olívia, ne…
Mégis, hogyan gondolhattad azt, hogy ezt én elfogadhatom? Nem tarthatom meg. – Megkönnyebbülése jeleként nevetni kezdett, hiszen rengeteg minden átfutott az agyán, végül egyik sem talált. Soha a büdös életben nem jutott volna az az eszébe, hogy azért mérges rá a kék szemű, mert véleménye szerint nem fogadhatja el az ajándékát, amit egyébként ő önszántából küldött el, mert tudta jól, hogy sose kérné el tőle, még ha nagyon szeretné, akkor sem. – Ez egyáltalán nem vicces! Tényleg nem tarthatom meg, ez a te emléked.
– Marad nekem elég és nagyon remélem, hogy nem ez volt az utolsó világbajnokságom. Szóval nyugodtan maradhat nálad és szeretném is, ha a tiéd lenne. – Próbálta abbahagyni a nevetést, ami igazán nehezen ment, túlságosan megkönnyebbült. Ráadásul ott volt az is, hogy mindössze pár röpke pillanatra volt szüksége a lánynak, hogy megfeledkezzen a rossz kedvéről, mintha egész nap nem is történt volna semmi sem.
Biztos?
– Igen, biztos. – Elmosolyodott azon a bátortalanságon, amit ez a rövid kérdés magába foglalt, ami szöges ellentéte volt annak a harciasságnak, amivel még a köszönési szándékot is belé fojtotta. Kifejezetten tetszett neki ez a kettősség, hogy nem tudhatta, hogy mire számítson, hogy nem tudta megmondani, mi lesz a következő lépése, míg Olallával hónapok óta ugyanazokat a köröket futották. Ami pedig igazán meglepte, hogy valahogy nem is tudta elképzelni, hogy ez valaha megváltozna, hogy sikerülne teljesen kiismernie Olíviát, hiszen most is úgy vélte, hogy nagyon fog örülni a mezének, erre pedig csak kiabált vele, amit más vele egykorú talán meg se mert volna tenni. – Azért egy picit örülsz neki?
Persze, csak nem érzem úgy, hogy nálam lenne a helye. Én megtartottam volna, és biztos nem adom oda egy vadidegennek. – Ha valaki másról lett volna szó, valószínűleg ő is így vélekedett volna, viszont a kijelentését hallva, csak még erősebben érezte azt, hogy jól tette azt, hogy elküldte a mezét és azt is, hogy fogalma sincs arról, hogy mit is szeretne tőle. Valójában még ő maga se tudta volna ezt megfogalmazni, abban azonban biztos volt, hogy nagyon nem szeretné, ha tényleg csak vadidegennek maradnának.
– Kedvellek Olívia és sejtettem, vagyis inkább csak reméltem, hogy örülni fogsz az ajándékomnak. Az eszembe se jutott, hogy majd így fogsz reagálni! Más lány valószínűleg sikítozva ugrott volna a nyakamba, de ne érts félre, kifejezetten tetszik, hogy nem vagy olyan, mint az átlag. – Már készült volna azt is hozzá fűzni, hogy különlegesnek tartja, de ez már túl rámenős lett volna és nyálas is, amivel pedig csak elijesztené. A túl vonalról érkező hallgatás ezt támasztotta alá, mégis valahol szerette volna, ha tisztában van azzal, hogy tényleg megkedvelte, amennyire ennyi idő alatt csak lehetséges volt. A padlóra szegezte a tekintetét és igyekezett legyűrni magában a késztetést, hogy a lányra zúdítsa az igazságot, hogy a valóság igen messze áll attól, mait a sajtó fest róluk, hogy valójába már szerelmes sem volt, hogy emiatt is figyelt fel rá, hogy az első találkozásuk óta képtelen volt kiverni a fejéből a tekintetét, hogy közel úgy érezte magát és úgy is viselkedett, mint amikor kezdtek megváltozni az érzései Olalla felé, mégis teljesen más volt az egész. Rengeteg minden kavargott benne, amivel valószínűleg csak elijesztené, így annyit tehetett, hogy vár és bízik abban, hogy az idő neki fog kedvezni. – Különben is, te mondtad, hogy azért nem íratod alá a sajátodat, mert azt még hordani akarod. Így pedig megoldottam a problémát.
Köszönöm. – Semmi többet nem mondott a kék szemű, de nem is volt rá szüksége. Szavak nélkül is érezte, hogy pár megfoghatatlan és annál inkább megmászhatatlanabb fal leomlik közöttük, hogy valamivel máris közelebb tudhatja magát hozzá, aminek kifejezetten örült. Újra rá kellett döbbennie, hogy muszáj kis lépésekben haladnia, ami azért is volt előnyös, mert így minden titkára rájöhet, ő pedig mindent tudni akarta. Ráadásul a kapcsolatát is le kellett zárnia, ami miatt remélte, hogy nem lesznek fenntartásai Olíviának, mivel ő nem tudhatta, hogy lassan egy éve boldogtalan volt, hogy pont emiatt nem fogja annyira megviselni a szakítás. Tudta, hogy valamennyire neki is nehéz lesz, csak öt évről volt szó, ezt viszont semmi pénzért nem ismerte volna be, ahogyan azt se, hogy valahol kihasználta a barátnőjét, hiszen már nem volt szerelmes, csak a megszokás rabja. – De azért még haragszom, hogy nekem adtad. El kellene raknod, hogy nagypapi korodban majd legyen mit mutogatni az unokáidnak.
– Szívesen. Arra meg majd ott lesznek az érmek, amiket remélhetőleg nyerünk majd a csapattal. – Hitt magában és a társaiban is annyira, hogy együtt képesek lesznek trófeákat nyerni, hogy ő még sokkal jobb teljesítményt is tud produkálni. Rengeteg beteljesületlen álma volt még, bajnokságot és Bajnokok Ligáját is nyerni akart, ahogyan nemzeti és nemzetközi kupákat is. Ezért kelt fel mindennap olyan bizakodva, olyan elszántan, mert akarta, hogy valóra váljanak az álmai.
Akkor nem lenne jobb, ha inkább pihennél most és a következő meccsedre koncentrálnál?
– Azért arra is szükségem van, hogy el tudjak szakadni a VB-től és ki tudjak kapcsolni…
Nem szeretnék zavarni és gondolom, hogy sokkal szívesebben beszélnél a családoddal vagy a barátnőddel. Csak a mez miatt kerestelek korábban, nem akarlak tovább feltartani. – Értetlenül állt hirtelen váltás előtt, aminek köszönhetően újra azzal a lánnyal találta szembe magát, aki többször is elmenekült előle. Fogalma sem volt, hogy mi olyat mondhatott, amivel erre késztette, mikor ő szívesen beszélgetett vele, akarta és esze ágában sem volt, hogy máris elköszönjön tőle.
– Olívia, azért hívtalak vissza, mert veled akarok beszélgetni és nem mással. Két elég csúnya veszekedésen vagyok túl, szóval semmi kedvem végig hallgatni egy újabb fejmosást. Tudod, Olalla és én… nem minden olyan, mint amit rólunk írtak. – Remélte, hogy ez bőven elég lesz ahhoz, hogy maradásra bírja a kék szeműt, mert ugyan nagyon keveset árult el ezzel a magánéletükről, sok mindent nem mondott ki, de bízott benne, hogy azt érezni fogja, hogy mennyire szüksége van arra, hogy beszéljenek. Ráadásul az is igaz volt, hogy még saját maga sem tudta, hogy mit is szeretne tőle, elijeszteni viszont semmiképp se akarta, mert bármilyen harcias is volt még az imént, újra azzal a kis riadt nyuszi hallgatta, akit nem rohanhat le a gondolataival, érzéseivel. – Csak beszélgess velem, rendben?!
Milyen volt a napod? – Szólalt meg néhány pillanattal később a lány, ő pedig még szélesebben mosolyodott el, miközben órákkal korábban még biztos volt benne, hogy rosszkedvűen fog lefeküdni. Felemelve a tekintetét, a tükörképévvel nézett farkasszemet és hiába állt a szoba túloldalán a tükör a beépített szekrény ajtaján, így is látott magán némi változást. Már nem tűnt olyan fáradtnak és gondterheltnek, mint akár egy fél órája is, mintha valamit megváltoztatott volna azzal Olívia, hogy nem köszönt el mégsem tőle, mintha ezzel visszaadta volna énje azon részét, amit napról napra egyre jobban elveszített.
Hanyatt dőlve az ágyon, elkezdett beszélni, miközben akaratlanul is a mellkasát dörzsölte, ahol egyre könnyebbnek és felszabadultabbnak érezte magát, már sehol se voltak a vállára nehezedő súlyok nyomását sem, mintha csak úgy egyszerűen eltűntek volna. Percekkel később a plafont bámulta és csak hallgatta a barna hajút, a kellemes hangját, amely egyre jobban a hatalmába kerítette. Sose volt még hasonló helyzetben, senkit nem kedvelt meg még ennyire ilyen rövid idő alatt, főleg, hogy alig tudtak találkozni, hogy valakit ennyire a közelében akarjon tudni, mert valójában ez történt vele. Megnyugtatták a beszélgetéseik, maga a hangja és ezért is gondolta azt, hogy a jelenlétével jóval többet is tehetne. Még saját magának is meglepő és hihetetlen volt, de már nem tudta elképzelni úgy a napját, hogy ne hívná fel, hogy ne tudjon valamiféle formában kommunikálni Olíviával, aki jelenleg a mentőöve volt a káoszban, ami az életét jelképezte.

***

Csendesen ült a kispadon és ugyan a tekintetével követte a játékot, azonban a figyelmét a benne tomboló gondolatok harca foglalta le. Tegnap este megígérte Olíviának, hogy csak a focira fog koncentrálni, hogy még egy sms-t sem fog neki küldeni, még ha valószínűleg nem is lesz benne a kezdő csapatban és ezt most tényleg be is akarta tartani, csakhogy reggel Olalla hívása ébresztette. Másodpercekig hirtelen azt se tudta, hogy hol van, aztán csak bámulta a képernyőt és végig az volt a fejében, hogy egyszerűen nem veszi fel, végül valamiért mégis megnyomta a zöld gombot a készüléken. Még most is értetlenül állt a változáson, mivel nagyon is békülékeny hangulatban volt a barátnője, miközben ő egyre dühösebbnek érezte magát, hogy komolyan gondolja azt, hogy pár szép szóval majd helyre tudja hozni az elmúlt egy évet, amikor ő már nem is akarta, hogy bármi megjavuljon. Nem is nagyon figyelt arra oda, hogy éppen mivel akarja visszacsalogatni magához a nő, csak közbe vágva, közölte, hogy ha majd otthon lesz, akkor beszélnek, most viszont fontosabb dolga van, azzal meg is szakította a hívást. Egy része teljesen elítélte a viselkedését, hiszen élete szerelmének hitte nagyon sokáig a barna szeműt, míg a másik jogosnak érezte a nyers közbeavatkozást, mivel már semmi értelme nem volt tovább halogatni az elkerülhetetlent. Mérges volt amiatt, hogy újra manipulálni akarja, amit az édesanyjával is gond nélkül megtett számtalanszor. Iszonyatosan felhúzta ezen magát, és hiába próbált meg lenyugodni, végül csak kikelt az ágyból, majd kisétálva az erkélyre, tárcsázta is a kék szeműt, akiről tudta jól, hogy még alszik.
Az elmúlt években, ha valamiért felvetődött az, hogy szakítanak Olallával, élből elutasította már a feltételezést is, mert ugyan megvoltak a vitáik, azonban egyik sem volt olyan súlyos, hogy azt ne tudták volna megbeszélni, mikor lecsillapodtak. Ebből kifolyólag azt se akarta, hogy haragban váljanak el, hiszen ő volt az első igazi szerelme, sok mindent éltek meg és át együtt, viszont a lelke mélyén már régóta érezte, hogy eljött annak az ideje annak, hogy elengedjék egymást, illetve azt is, hogy végül nem tudnak majd barátokként elválni. Szinte biztos volt abban is, hogy cifra jelzőkkel fogja illetni azért, amiért már is volt valaki, akivel szívesen megismerkedett volna, akit megkedvelt, talán emiatt meg is fogja érdemelni mindent. De ott volt az is, hogy mindezt éreznie kellett volna a nőnek is, aki akár szintén megléphette volna ezt a döntést, mert boldogtalanok voltak és magányosak, csak szenvedtek a kapcsolatukban.
– Kölyök, menj el melegíteni. – Csak bólintott az utasításra, majd kimászva a sorból, ivott pár korty vizet a felé nyújtott kulacsból, miközben a másodedzőt hallgatta. Szó nélkül sprintelt végig az oldal vonal mentén a szöglet zászló irányába, ahol a megszokott gyakorlatokat kezdte el csinálni, míg a lelátón még hangosabbak lettek a szurkolók. Igyekezett mindent kizárni a fejéből, hogy egyedül a rá váró feladatokra tudjon koncentrálni, azonban teljesen nem járt sikerrel. Rengeteg mindent kisepert az eszéből, Olívia viszont ott maradt a hozzá intézett szavaival és azzal a bizonyítási vággyal együtt, ami csakis a lány miatt hatalmasodott el felette.
A mérkőzés nagy részén már túl voltak és mindössze egy góllal vezettek, amin mindenképp változtatni akart, mivel ez nem volt számottevő előny, elég lett volna a részükről egy kis hiba és máris döntetlenre állnak. Szerette volna, ha a csoportjuk élén végeznek hibátlanul, még akkor is, ha így a franciákkal fognak szembe kerülni és bármennyire is a csapatot kellett volna szem előtt tartania a gondolatai között megbújt az a tény is, hogy holnap végre láthatja Olíviát és mindennél jobban vágyott arra, hogy büszke legyen rá. Hallani szerette volna, hogy ugyan most se tartotta izgalmasnak a mérkőzést, de az ő gólja kifejezetten tetszett neki, ami pedig eléggé megijesztette, hogy sokkal nagyobb szüksége volt erre, mint bárki más elismerésére. Plusz motivációt jelentett a számára, bár alig tudott róla valamit és sose kérte volna, hogy a kedvéért bármit megtegyen, mégis ezen volt, mert hallani akarta a dicséretét és a mosolyát is látni akarta, ami csak neki fog szólni.
Talán nem kellett volna hagynia, hogy ennyire a gondolataiba férkőzzön, mivel arra is megvolt az esély, hogy a torna végeztével soha többet nem fogja látni a lányt. Jobban tette volna, ha ezt szem előtt tartja, hogy ne élje bele magát semmibe sem, mert arra se volt garancia, hogy a kék szemű akar-e tőle bármit is. Mégis, ahogy visszagondolt a reggeli álmos hangra, amely ugyan próbálta megszidni az ígérete megszegése miatt, de rövid másodpercek alatt megnyugtatta, és még ha jóformán nem is értette, hogyan lehetséges ez, úgy érezte, mintha nem is beszélt volna Olallával. Minden negatív gondolatát és érzését száműzte csupán azzal, hogy beszélt hozzá, emiatt pedig mérhetetlenül hálás volt neki. A lány döbbentette rá, hogy már rég itt volt annak az ideje, hogy tovább lépjen, hogy ne ragadjon le az első szerelemnél, csak azért, mert már nem tudta elképzelni máshogy az életét, ráadásul különlegesnek érezte magát, hiszen valamennyire a magáénak tudhatta a bizalmát. Egyáltalán nem számított, hogy ismert focista volt, csak azt érezte, hogy ő a szerencsés, amiért akkor látta azt a balesetet és megismerhette a titokzatos lányt, aki tényleg elcsavarta a fejét és ehhez nem kellett semmi sem, mert ugyan lassan megőrült attól, hogy még meg se csókolhatja, de tudta, hogy ha ez is megtörténik, végleg el fogja veszíteni az eszét.
– Torres! – A neve hallatán, visszakocogott a kispadhoz, ahol az edzőjük már várta. – Reyes helyére fogsz beállni és szeretném, ha úgy játszanál, mint az előző két meccsen. Sejtem, hogy problémáid vannak, amiről majd szeretnék veled beszélni, de most ide kell koncentrálnod, mert szükségünk van rád fiam. Megnyugtató lenne, ha két góllal vezetnénk.
– Rendben, mester. – Igyekezett odafigyelni az újra felvázolt taktikára, azonban ekkora már túl magasra hágott benne a versenyszellem és szeme a pályán történteket követte. Nyerni akart és alig várta, hogy a zöld gyepre léphessen, hogy lehetősége legyen gólt szerezni és ezzel mosolyt csalni Olívia arcára.

***

Türelmetlenül dobolt az asztallapon, végig a sétáló tömegen tartva a tekintetét, ami közül néhányan besétáltak az étterem teraszára vagy be az épületbe, de egyikőjük között sem volt az, akire ő olyan nagyon várt. Sejtette, hogy a mellette helyett foglaló Sergio rajta és a viselkedésén vigyorog, mert valójában úgy izgult, mint valami pattanásos tini, akinek végre sikerült elhívnia egy lányt randizni. Lehet, jobban tette volna, ha nem hozza magával a hátvédet, mert tudta jól, hogy minden adandó alkalommal megfogja ajándékozni a megjegyzéseivel, amivel jól be fogja őt égetni. Viszont az is igaz volt, hogy ez nem egy randi, ezért is ült még az asztalnál Raul és Iker is, akiket hidegen hagyott egy újabb bár nyüzsgése, ráadásul kíváncsiak voltak arra a lányra, aki gondolkodás nélkül leszidta, ha úgy adódott. Pluszban pedig ő se szerette volna elijeszteni Olíviát, aki talán el se jött volna, ha azt mondja, hogy csak ő lesz, és azt szeretné, ha ő is egyedül jönne, ennyire már ismerte. Nem akart és nem is volt szabad tolakodónak lennie, nem rohanhatta le, lassan kell a közelébe kerülnie, úgy, hogy ne vegyen észre semmit se, hogy végül majd ne tudjon nemet mondani, minden mással pedig ráér majd foglalkozni. Türelmesnek kell lennie, mert nála aztán végképp nem fognak beválni azok a trükkök, amik másnál azok lennének, ahogyan Olallánál se hatottak ezek, bár vele mégis egyszerűbb dolga volt. A spanyol nő minden ajándékának örült, szerény volt és ő se kért tőle túl sokat, de egyre se mondta azt, hogy nem fogadhatja el, mert nem érdemli meg. Egyedül ő volt az, aki mindig meg akarta lepni valamivel, és ahogyan egyre jobban beindult a karrierje, egyre nagyobb és drágább ajándékokkal lepte meg, viszont a kék szeműnél ez nem fog beválni. Olívia különleges volt, akit egészen biztos nem tudna meghatni valami gyémánt ékszerrel vagy méreg drága ruhákkal, ezzel már tisztában volt és azzal is, hogy ehhez mérten is kell viselkednie vele.
A karórájára pillantva, egyetlen szava sem lehetett, hiszen a megbeszélt időig még volt néhány perc, ők érkeztek korábban. Már készült volna bekapcsolódni a beszélgetésben, mikor meglátta a mosolygó Olíviát, aki Zórával beszélgetett, ő pedig teljesen megfeledkezett mindenkiről és pislogás nélkül bámulta a kék szeműt, aki megállt az elkerített terasz bejáratánál. Az eddigieknél is fiatalabbnak tűntek a vonásai, még tündéribb volt a kiengedett hajával és érezte, hogy nem fog ahhoz egy csók se kelleni, hogy végleg elvesszen. Még nem vették észre őket, minden bizonnyal a címet egyeztették, amit elküldött neki üzenetben, így volt alkalma arra, hogy tüzetesebben végig mérje a lányt, amit valószínűleg rajta kívül még sokan mások is megtettek. Jó pár méter volt köztük, de így is látta, hogy nincs rajta több réteg vakolat vagy más felesleges cicoma, természetes volt, ahogyan eddig mindig, ami kifejezetten illet hozzá. Aztán szeme tovább vándorolt a nyakán át a mély kivágásra, amely csak úgy ordította, hogy nincs rajta melltartó, amire fészkelődni kezdett a székén, miközben kénytelen volt egyet nyelni a gondolatára. Azt már eddig is megállapította, hogy nagyon vonzó, hogy őt kifejezetten vonzotta, hogy ha úgy adódna, biztos nagy élvezettel fedezné fel a testét, mert ugyan nem voltak nagyok a mellei, de formásak voltak és nem is tudta elszakítani a tekintetét a mellkasáról. Hogy a francba ne élvezte volna, mikor már nem egyszer elképzelte meztelenül, ahogyan néha már azt is, hogy legszívesebben mit csinálna vele, ennek ellenére nagyon is meglepte ez a kihívó ruha, ami ahhoz az ártatlan Olíviához, akit ő megismert egyáltalán nem illet. Ha nagyon rosszindulatú akart volna lenni, akkor szándékosnak veszi a megjelenését, hogy ezzel akarja becserkészni őt és tagadhatatlanul is sikere lenne, viszont a lelke mélyén érezte, hogy nincs ilyen szándéka, nem tenne ilyet, még vele sem, az ismert focistával. Ráadásul ott volt az is, hogy ha képes lenne elszakítani a tekintetét a melleiről, akkor észrevenné, hogy egyébként egy igazi angyalnak néz ki, aki már mosolyogva tartott feléjük és egyes egyedül csak a magáénak akarta tudni.
Lassan pillantott végig újra a bő ruhába bújtatott testen és csak reménykedni tudott abban, hogy senkinek sem tűnt fel, hogy mennyire megbámulja a fiatal lányt, hogy ha lehetséges lenne, már a szemeivel levetkőztette volna. Szinte felfalta a tekintetével és emiatt tartotta már rossz ötlet a vacsorát, mert ugyan mindennél jobban szeretett volna vele találkozni, de ha végig szembe fog vele ülni, nem volt meggyőződve arról, hogy képes lesz nemcsak a melleit bámulni, amit csak egy vékony anyag takart el előle, és a ruha pántjait is nagyon könnyen letudná csúsztatni a válláról… Nem lett volna szabad ilyen kiéhezetten ide jönnie, de mégis honnan tudhatta volna, hogy a mindig visszafogottnak és ártatlannak kinéző Olívia most ilyen kívánatosan fog kinézni, akit meg is fog kívánni?
– Hát, nem egy szende szűz jut róla az eszembe, akiről te idáig beszéltél. És róla sem. – Bökött a fejével a lányok felé Sergio és nagyon nem tetszett neki az Olíviára tett megjegyzése, ami csak azt jelentette, hogy ugyanúgy megbámulta, ahogyan azt ő is tette. A lány hívása óta többször is szóba került, ami neki azért is volt jó, mert így rádöbbent, hogy tényleg érdekli, és nemcsak némi fellángolásról van szó, ami idővel elmúlna. – Nyugi Nando, engem nem vonz a liliomtiprás gondolata. Sokkal jobban kedvelem a tapasztaltabb nőket, mint amilyen ő is. – Nem lepte meg, hogy a hátvéd egyből felfigyelt Zórára, aki valószínűleg keresztbe lenyelné a mondata miatt, ami ő sem fog megúszni, mert már látta a karamell színű szemekben, hogy neki bizony feltűnt, hogy mennyire megbámulta a barátnőjét. Csak abban tudott reménykedni, hogy a kék szemű valami csoda folytán nem figyelt fel erre, mert ha nem így lenne, akkor minden bizonnyal igazán rövid vacsora elé néznek. – Azért a ruhát hagyd rajta. Nem tűnik olyannak, aki benne lenne egy nyilvános szexben.
– Barom – szúrta halkan még oda, majd nem is foglalkozva a röhögő Sesével, felállt a helyéről és a lányok elé sétált. Csak azt ismételgette magában, mint egy mantrát, hogy mindkettőjükre figyeljen oda és ne csak a nála egy fejjel alacsonyabbra, akit aztán ne is sajátítson ki az este hátra lévő részére. – Sziasztok.
– Szia! – Váratlanul érte az a lelkesedés, amivel köszönt neki Olívia, amivel megtette az utolsó pár lépést hozzá, majd minden bizonnyal arcon akarta puszilni, de a magasság különbségnek köszönhetően csak az állát érte el az ajkaival. Pár röpke pillanat volt csak, arra viszont bőven elég, hogy magába szívja a lágy virágillatot és elraktározza magában a puha, könnyed érintést. – Sokat vártatok?
– Nem, pár perce ültünk le. A nővéred?
– Bepasizott, így én figyelek a csajszira – közölte Zóra, miközben hozzá lépve üdvözölte. Mindez felért egy figyelmeztetéssel, amit próbált is az eszébe vésni és csak reménykedett abban, hogy majd szem előtt is tudja tartani. Azt viszont nem tagadhatta, hogy már rég nem volt egy kölyök, aki szégyenlősen és lesütött szemmel állna a gyönyörű lány előtt. Ő már túl romlott volt ahhoz, hogy ne élvezze ki a társaságát, hogy most nem volt olyan visszafogott, mint korábban, hogy hidegen hagyja a látványa, hogy ne mozgassa meg bizonyos testrészeit és ne dolgoztassa meg a fantáziáját, hogy mi mindent tehetne akkor, ha megkaphatná akár csak egy éjszakára is, amivel minden bizonnyal nem érné be. Férfi volt és egyre jobban kívánta a kék szeműt.
– Még szerencse, hogy két hónap múlva betöltöm a tizennyolcat – az iróniától csöpögő kijelentésre felkapta a fejét. Egy része megdöbbent, mivel jó pár évvel fiatalabbnak gondolta, míg egy másik megkönnyebbülve mosolyodott el, hogy nem kell orvoshoz fordulnia a képzelgései miatt.
– Mi lenne, ha nem sajátítanád ki őket? – Sétált mellé a megnyerő mosolyával az andalúz, míg ő csak Olíviát nézte, aki ugyan a barátja felé fordult, de semmi jelét nem látta, hogy bármilyen hatást is gyakorolna rá. Pont úgy, ahogyan saját magával kapcsolatban is érezte, mert ugyan tetszett neki, ahogyan köszöntötte, mégsem érezte magához közelebb, pedig hihetetlenül vágyott rá. – Helló Szépségem!
– Angyalka, ő meg ki a franc? Ismernem kellene? – Kissé kikerekedett szemekkel nézett Zórára, aki tényleg tanácstalanul fordult a mellette állóhoz. Mind a ketten nehezen bírták visszatartani a nevetésüket, míg Sergio arcára fagyott a mosolya. Sose fordult még az elő, hogy a nagy Sergio Ramost ne ismerte volna fel egy nő, hogy ne olvadt volna egyből a karjaiba, amivel előszeretettel dicsekedett neki is a barátja.
– Ne röhögj, mert a végén meggondolom magam és még előtted lecsapok rá – szűrte a fogai között bosszúsan a hátvéd, amitől egy kissé csillapodott a jó kedve. Eddig valamiért az eszébe se jutott, hogy bárkivel meg kellene küzdenie a lány figyelméért vagy ő magáért.
– A-a barátocskám! A szőke herceg jöhet, de a lovász fiú már nem. Casanovákra nincs szüksége. – Hihetetlenül jólesett neki a nő kijelentése, mert eddig is érezte, hogy neki semmi baja nem lenne azzal, hogy a barátnője iránt érdeklődik, de most úgy érezte, hogy mindenki más is így állna hozzá. Vagy legalábbis kevesebb fenntartással fogadná a közeledését. Ennek ellenére tudta jól, hogy minden egyes lépését jól át kell gondolnia, mert ha csak egy picit is megbántaná Olíviát, egészen biztos, hogy kiherélnék érte.
– Miért érzem azt, hogy rólam van szó? – Talán költői kérdés volt, de ez is zavarta. Szerette volna, ha tisztázhatnák azt, hogy mit is akar tőle, azonban rögtön megjelent előtte egy vészvillogó, ami emlékeztette, hogy jelenleg kapcsolatban van és nem az előtte állóval, aki teljesen elhatárolódna tőle, ha akár csak elhívná egy randira.
– Mi az, hogy lovász fiú? – Háborodott fel szinte rögtön Sese, míg ő csak a tőle fél méterre állót nézte, aki számára egy teljesen érthetetlen nyelven kezdett el beszélni. Kíváncsi volt, hogy vajon mit mondhat, de teljesen lekötötte a tény, hogy ha kell, bármi lesz a számára, ha az azt jelenti, hogy azzal a közelében tudhatja. Nevetséges volt, viszont akarta Olíviát minden egyes porcikájával együtt, aki eszeveszett sebességgel rázta fel a megszokásból, aki vonzotta, mint a mágnes, aki megmozgatta a fantáziáját és akit megkívánt. Tudni akart róla mindent, minden apró titkát, amivel olyan szinten magába tudja majd bolondítani, hogy ugyan úgy akarja, ahogyan ő is. Hamar érkezett számára a felismerés, hogy nem számít, hogy valaki várja-e haza a lányt, hogy valaki szereti, ha csak egy kicsit is kedveli a lány és nem csak a kedvenc focistáját látja benne, akkor mindent meg fog azért tenni, hogy az övé legyen. Csak imádkozni tudott azért, hogy ne legyen barátja, hogy ne csak egy focista legyen a számára, mert már semmi pénzért nem akart lemondani róla, az ő gyönyörű és különleges szurkolójáról.

2016. november 20.

A harmadik

Üdv kedves Olvasó!


Az elmúlt napokban egy picit kiestem az írás ritmusából, az én kis dinkám nagyon úgy tűnik, hogy lelkileg kikészült, random módon felsír, nincs konkrét kiváltó ok, elég ha kinyitok a chipses zacskót és már sír is, miközben egyébként fene mód érdekli, hogy mivel is csörögtem én. Nos, nem akarlak ezzel untatni benneteket, de tudjátok engem is kikészít az, hogy az éjszaka közepén is felriadok erre és egyszerűen semmit se tudok ellene tenni.
A panaszkodást befejezve, remélem, tetszeni fog nektek a 3. fejezet, ami inkább egy amolyan átkötő rész lett. Ugyan nincs benne izgalmas rész, de számomra fontos volt, hogy Olívia egy picit jobban átgondolja a helyzetét, illetve Fernando is kijelentsen néhány dolgot, amivel ezek után majd már felgyorsulhatnak az események. A következő fejezet már majdnem készen van, illetve rengeteg minden épül bennem tovább a sztorival kapcsolatban és már egyre több olyan kis részlet kerül a helyére, ami csak segíti az előre haladást.
Nos, nem is rizsánék tovább. Kellemes olvasást kívánok a fejezethez!

Üdv,
Catalina

A harmadik


Joy
A fülledt meleg levegőnek eső illata volt, ahogy kilépett a több emeletes házból és az egyre sűrűbb, szürkébb felhők is csapadékot ígértek, ennek ellenére mégis elindult futni. Muszáj volt végre kiszellőztetnie a fejét, ráadásul már iszonyatosan hiányoztak számára az edzések is, a rengeteg futással és az erőnléti kínzásokkal a konditeremben. Bár az edzőjük kifejezetten örült annak, hogy végre tartani fog egy hónapos pihenőt, mivel az elmúlt években csak akkor nem jelent meg a többiekkel, ha a családjával nyaralt, vagy teljesen kiütötte valami vírus. Imádott játszani, ahogyan azt a kitartást és rutint is, amit ez az életének adott, a rendszerességet, mivel kifejezetten utálta, ha valami nem úgy történik, ahogyan azt eltervezte. Természetesen bőven akadtak olyan pillanatok, amikor elveszítette a kezeiből az irányítást, de ezeket könnyedén tudta kezelni, nem úgy, mint amit Fernando jelentett számára. A telefon beszélgetéseik mondhatni rendszeressé váltak, csak tegnap nem kapott hívást a mérkőzés miatt, és az igazat bevallva már várta is, hogy mikor fog csörögni a mobilja, viszont az is igaz volt, hogy nem tudott mit kezdeni ezzel a helyzettel. Egyetlen ésszerű érve sem volt arra, hogy miért csevegett vele annyit a férfi, akit így kezdett egyre jobban megismerni. Csak a véletlennek köszönhették, hogy találkoztak, talán szimpatikusnak találta a másik, számára azonban még ez sem volt elég indok arra, hogy egy vadidegennek megadja a számát és akár órákat telefonáljon vele. Aztán még ott volt Emma és Zóra tényszerű állítása is, hogy tetszik a csatárnak, csak ő nem hajlandó erről tudomást venni. Minden egyes alkalommal nevetett ezen, hiszen a spanyol barátnője jóval csinosabb volt nála, amire mérgükben leültek a számítógép elé és képeket kerestek Olalláról és Fernandóról. Hiába tiltakozott, végig próbálták belé sulykolni, hogy nekik van igazuk és a róluk készült fotókon egyébként sem látni azt a nagy szerelmet. Nem értett velük együtt, akkor pedig végleg el is hallgatott, mikor nem egy képet találtak a bárban töltött estéről és ő sem tagadhatta, hogy az ők társaságukban teljesen más volt Fernando, mint amikor a barátnőjével volt. Mintha velük semmi teher nem lett volna a vállain.
Egyenletes tempóban haladt előre, követve Emma útbaigazítását, hogy az egyik közelinek mondható parkba jusson el. Az emberek bágyadtan sétáltak, ami az időjárásnak volt köszönhető, míg ő próbálta kikerülni őket anélkül, hogy bárkinek is neki ütközne. Minden igyekezete ellenére, nem tudott mindenki mellett úgy elfutni, hogy ne érjen hozzá valakihez, az emiatt érkező morgolódásokat azonban nem hallotta a fülében dübörgő zene miatt. Egy pillanatra sem lassított le, ki akarta üríteni a fejét, amelyben túl sok gondolat kavargott, ami kész káosz volt és semmi értelmeset nem tudott belőlük összerakni. Valamiért az a lehetőség, hogy szimplán csak ismerkedni, barátkozni akar vele Fernando, elég hihetetlennek tűnt. Ő csak egy hétköznapi lány volt, aki ugyan imádta a focit, aki sehogy se tud meghálálni három méreg drága jegyet. Nem hitt abban, hogy annyi tényleg elég lenne, hogy a csatár neve díszeleg a meze hátulján, egy idő után pedig biztos ki fog az bukni, hogy nem egy világban élnek, hogy egyáltalán nem illik bele a baráti társaságába, hiszen sok máséba sem találta meg a helyét, ahogyan a többiek sem fogadták be. Mindig is az volt, akinek igen kevés barátja van, amik szerencséjére igazak voltak, ráadásul ő szeretett egyedül lenni, amikor csak a gondolataira, a zenére vagy az éppen aktuális olvasmányára kell figyelnie. Emiatt sem tudott sok társaságba beilleszkedni és ezért is gondolta úgy, hogy az nem lehetséges, hogy őt akarja barátjának a férfi. Talán épp itt lenne az ideje annak, hogy befejezze ezt az egészet, mert jelenleg csak azt érezte, hogy végül ő fog sérülni, amit egyáltalán nem szeretett volna.

Talán másfél órát tölthetett a parkban, aminek a nagy részét egy padon ülve töltötte a gondolataiba mélyedve. Haza felé már csak sétált még mindig próbálva rendezni magában a kialakult helyzetet, aminek megoldásával szinte semmit sem haladt előre. Még akkor sem gyorsított léptein, mikor az egyik piros lámpánál megállva a karjára esett egy kövér esőcsepp, amelyet több millió követett. A langyos víz a bőrén szinte felüdülést jelentett a nyomasztó melegben, mintha fellélegzett volna ő és a város is, az pedig, hogy mindene elázott csak másodlagos volt. Remélte, hogy a borús gondolatait is elmossa, vagy legalább eszébe jut valami, hogy mihez kezdjen, teljesen megfejthetetlen volt számára a férfi és a viselkedése is. Mindebben pedig az is közre játszhatott, hogy semmi tapasztalata nem volt a pasik terén, a legtöbb srácnak ő csak egy haver volt, az a lány, aki értette, hogy mi az a les, és aki azért nézett annyi sportot, mert érdekelte a játék és nem a jó pasik.
– Hol a francban voltál eddig? Már szétaggódtuk magunkat, mert a kisasszony elfelejtett szólni, hogy telefont nem visz magával! – Támadta le rögtön a nővére, miközben ő még fel se ért a harmadik emeletre. Megszólalni sem volt ideje, pillanatok múlva már előtte is állt és szorosan ölelte magához. Értetlenül figyelte a viselkedését, mert ugyan nem vitt magával mobilt, de már nem egy öt éves kislány volt, aki nem tud magára vigyázni. – Nyomás a fürdőbe, csurom víz vagy.
– Nyugi Em, nem történt semmi. Nem akartak elrabolni. – Sejtette, hogy ez nem nagyon fogja őket meghatni, mivel Zóra is ugyanolyan mérgesen pillantott rá az ajtóban állva. Végül inkább nem mondott semmit, csak elsétált mellette, majd levette a cipőjét, a lejátszóját az asztalra tette és egyenesen a fürdőszobába sétált.
Becsukva az ajtót, sietve szabadult meg a vizes ruháitól, majd a zuhanyfülkébe beállva, megnyitotta a vizet. Hosszú hajából, mely a hátához tapadt, nehezen húzta ki a hajgumit, aztán arcát a zuhanyrózsa felé fordította és hagyta, hogy a meleg víz átjárja minden porcikáját. Percekre sikerült kikapcsolni az agyát, nem gondolt a tapasztalatlanságára, Fernando viselkedésére, ami számára értelmezhetetlen volt, csak állt a vízsugár alatt, mintha az égvilágon semmi gondja nem lenne. Arra a pár percre tényleg úgy érezte, mintha minden rendben lenne, mintha nem változott volna meg a világa, mert bármennyire is szerette volna ezt tagadni, napról napra egyre jobban érződött, hogy már semmi sem lesz olyan, mint amilyen korábban volt, mint amikor még nem ismerte a focistát. Persze biztos volt benne, hogy egy-két hét múlva a nevére sem fog emlékezni, viszont neki meg fog maradni az élmény és az a gondolat is, hogy talán igazuk van a többieknek és valóban tetszik neki. Még mindig elég lehetetlennek tartotta ezt a lehetőséget, viszont ha csak egy picit is hisz ennek, akkor kénytelen végig gondolni azt is, hogy talán másnak is tetszik, ami alapjában véve változtatná meg az életét.
Megrázva fejét, a samponjáért nyúlt, majd megszokott mozdulatokkal mosta meg a haját, aztán a tusfürdőjével ismételte meg ezt a testén. Nem akart a tus alatt sokat időzni, mert ugyan semmi terve nem volt a nap hátra lévő részére, azonban a lelke mélyén kénytelen volt beismerni, hogy már nagyon várja, hogy mikor lesz ideje a csatárnak, hogy felhívja őt, mivel legutóbb azzal köszönt el tőle, hogy keresni fogja majd a mérkőzés után. Zavarta az a kettősség, amit érzett vele kapcsolatban, mert egyrészt szerette volna lezárni az egészet még azelőtt, hogy bármiben is elkezdene reménykedni, másrészt pedig úgy várta a telefonja csörgését, mint valami kislány a karácsonyi ajándékát. A legjobban mégis az idegesítette, hogy ő nem ilyen volt, hogy mindig hamar el tudta valakiről dönteni, hogy közelebb akarja-e magához engedni vagy sem, a kilences azonban rejtély volt a számára. Hezitált vele kapcsolatban, mert a szíve engedte volna, az esze viszont minél messzebb akart tőle kerülni, mintha csupa rosszat jelentene a számára.
Alaposan kiöblítve a hajából a sampont és magáról a tusfürdő habját, elzárta a csapokat, majd elhúzta a fülke ajtaját és kinyúlt a törölközőjéért. Végig dörgölve nedves haját, aztán bőrét is, maga köré csavarta és óvatosan lépett ki, nehogy elcsússzon a padlón. Lassan sétált ki a fürdőből és már ment is volna be a szobájába, mikor a bejárat felől beszélgetést hallott, amiben az ő neve is elhangzott. Kíváncsian váltott irányt, miközben már csak az ajtó csukódását hallotta, majd a nővére hangját.
– Húgi csomagod jött.
– Nekem? – Meglepve nézte Emma kezében a kisebb méretű dobozt. Hirtelen ötlete sem volt, hogy kitől kaphatta, vagy hogy mi volt benne.
– Azt ne mond, hogy nem tudod, hogy ki a feladó! – Sétált oda hozzájuk Zóra is, kíváncsian nézve a küldeményt, amin az ő neve virított semmi más. Ugyan mégis mit küldött volna neki Fernando? Lehet, hogy tetszett a focistának, de akkor is ott volt a barátnője, ami számára riasztó tény volt, eszébe se jutott kihasználni ezt a lehetőséget, ha egyáltalán nevezhette annak. – Nem akarod kibontani?
– Nem, először felöltözök. – Igazából majd meghalt a kíváncsiságtól, viszont tartott attól, ami a dobozban volt. Egyszerűen félt a lehetőségtől, hogy tényleg igazuk van Emmáéknak, hogy az az ajándék tisztázni fogja a csatár szándékait, amik nem a barátságot célozták meg, amivel ő majd nem tud mit kezdeni.
– Most komolyan nem akarod egyből megtudni, hogy mi van benne? – Nem reagált a kissé felháborodott kérdésre, csak besétált a szobába, majd becsukva az ajtót, neki dőlt annak. Lehunyt szemmel próbált úrrá lenni cikázó gondolatain, amelyek rövid pillanatok alatt elhatalmasodtak felette és maguk alá gyűrték. Hülyén viselkedett, mintha legalább szerelmes lenne a focistába, ami messzebb nem is állhatott volna az igazságtól. Jó pasinak tartotta, szívesen beszélgetett vele, mint barát és részéről ez nem is volt több, nem akart valami komolyabbat, mert könnyedén előfordulhatott az is, hogy szimplán csak kedveskedni akar neki valamivel, de a megérzései mást súgtak.
Sóhajtva lökte el magát az ajtótól, majd a szekrényből gyorsan kapkodott ki pár lezser ruhát és pillanatok múlva már fel is vette magára. Még mindig nedves tincseit a törölközőbe csavarta, aztán mélyet lélegezve, elindult a nappaliba, ahol az a rejtélyes csomag várt rá. Fogalma sem volt, hogy mit küldhetett neki, hiszen nem beszéltek annyit, hogy bármivel is meglepje, az újabb jegyekről pedig még korábban lebeszélte, amiket korábban egy borítékban küldött el nekik, nem dobozban. Abban biztos volt, hogy semmi olyat nem mondott, amivel arra utalt, hogy szüksége lenne valamire, se olyat, aminek örülne, tehát csak olyasvalami lehetett, amit a focista önszántából küldött.
Nevetségesen reagálta le az egészet, azon csodálkozott, hogy még nem akasztott ki senkit se a viselkedésével, hogy Zóra még nem akarta fejbe csapkodni. Tudta, hogy végig kellene nyugodtan gondolnia a történteket, viszont azon egyszerűen nem tudott túl lendülni, hogy pont egy olyan pasi érdeklődését keltette fel, aki kapcsolatban volt, ami csak tovább bonyolította az egyébként is kusza helyzetet. Azzal már nem is hadakozott, hogy tetszett a férfinek, bármennyire is felfoghatatlan volt a számára, mégis elképzelhető volt, ahogyan Emma és Zóra is állította. Hiába ódzkodott annyira, miatta ment oda az asztalukhoz a bárban, az étteremben senki se kötelezte arra, hogy amikor felismerte rá köszönjön és odamenjen hozzá, ahogyan a jegyeket sem volt köteles megszerezni a számukra, mégis megtette minden kérés nélkül. Hihetetlenül figyelmes volt vele, a hosszú telefonbeszélgetésekről nem is beszélve, amik biztos egy vagyonba fognak kerülni, azonban hiába az intenzív ismerkedés, egyenesen rettegett a következményektől, amik rá vártak.
Az étkező asztalnál állt meg, majd maga elé húzta a küldeményt és lassan kezdte el kibontani az egyszerű papírcsomagolást. Egy sima, barna dobozt talált alatta, amin semmi jelzés nem volt, ami a tartalmára utalhatott volna. Ahogy felnyitotta a fedelét, már két oldalról közre is fogták és kíváncsian pillantottak bele ők is. Valamiért meglepte a vörös mez látványa, ez végképp nem jutott volna az eszébe, hiszen aznap vett magának egyet, amikor találkoztak.
– Hát… ez aztán igazán romantikus. – Húzta el a száját Zóra, míg ő magához vette az összehajtogatott ruhadarabon pihenő cetlit. A férfias betűket látva valamiért elmosolyodott, de ahogy végig futott a pár rövid soron, fokozatosan tűnt el ez az arcáról.

Tudom, hogy már van mezed, de gondoltam örülnél egynek, ami alá is van írva. Ráadásul inkább neked adom, mint annak a hátvédnek. Biztos vagyok benne, hogy nálad jobb helyen lesz, mint bárki másnál.

Fernando

U.i.: Ha lekopna, majd újra írok rá.

– Ez totál megőrült! – Teljesen ledöbbent, ahogy felfogta a mondatok jelentését. Mások már azért ölni tudtak volna, ha beszélhettek volna pár percet a csatárral, vagy egy tőle kapott mezért. Abba bele se akart gondolni, hogy ezért, ami ott lapult a dobozban, mi mindenre lennének képesek a rajongók. Rengeteget érhetett, az eszmei értékéről nem is beszélve. – Ezt a meccsen viselete…
– Egyre kiábrándító. Lehet, jobb lesz neked nélküle Oli! A végén legközelebb egy pár büdös cipőt küld neked. – Máskor jót szórakozott volna Zóra kijelentésein, most viszont egy kisebb sokkal küzdött, aminek köszönhetően fel se fogta, hogy mit mondanak neki. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen fantáziátlan. Ezek után aztán ne mond nekem, hogy nem agyatlanok egytől egyig.
– Ez olyan, mintha egy pasi gyémántot adna neked csak úgy. Vagy legalábbis egy méreg drága ékszert. – Újra a kezében tartott lapra terelte figyelmét, míg végig magán érezte nővére tekintetét. Ő valamivel jobban belelátott a fociba, de ugyanolyan érdektelen volt a témában, mint a barátnőjük, ennek ellenére biztos látta, hogy milyen hatással van rá az ajándék, amit ha személyesen kapott volna meg, rögtön vissza is utasított volna és nem fogadja el. – Sok rajongó bármire képes lenne egy ilyenért.
– Ha te mondod, de szerintem ez akkor is ciki – vonta meg a vállát, majd kisétált az erkélyre. Bármit is mondott, ő nem tartotta cikinek, mert tudta jól, hogy mennyit jelenthet egy ilyen mez, hiszen ő is játszott. Ugyan sose fog nemzetközi mérkőzéseken játszani, viszont a csatár helyében biztos megtartotta volna. Bár az is igaz volt, hogy neki minden bizonnyal nem ez volt az utolsó szereplése egy világbajnokságon.
– Féltelek tőle. – Értetlenül állt Emma kijelentése előtt. Tudta jól, hogy zavarja Fernando viselkedése, hogy nem nézi olyan jó szemmel a beszélgetéseiket, azonban ismerte őt és emiatt tudnia kellett a testvérének, hogy még akkor se tenne semmit, ha érezne valamit a férfi iránt. Távol maradna tőle, mivel barátnője volt. – Benned bízom Olívia, de benne… nem szeretném, ha bántana.
– Nem lesz semmi gond Emma! Tudod jól, hogy nem mennék bele egy kalandba, még vele sem.
– Az érzelmek nem olyan könnyedén irányíthatóak, mint ahogyan azt te gondolod. – Hagyta magára a gondolataival, amik próbálták bizonygatni az iménti kijelentését, viszont valamiért nem érezte azt, hogy akár őt magát meggyőzné.

***

Fernando Torres


Frusztráltan szállt le a futógépről, miközben a magával hozott törölközővel törölte le magáról az izzadtság cseppeket. Már legalább másfél órája lent volt az edzőteremben, de még mindig ugyanolyan feszült volt, mint amikor befejezte a telefonálást az édesanyjával. Váratlanul érte a korai hívás, mivel általában esténként beszéltek, amikor sejtették, hogy el fogják érni. Így utólag már tudta, hogy jobb lett volna, ha nem veszi fel és akkor nem szólalkoznak újra össze Olalla miatt. Most jött csak rá igazán, hogy egyedül az anyjának volt köszönhetően, hogy még nem szakítottak, hogy még mindig abban a döglött kapcsolatban élt, amiből már rég ki kellett volna szállnia. Amint csúnyábban összevesztek, szinte azonnal rohant a szülei házába, hogy elsírja, milyen rosszul bánik vele és aztán ő kapott egy kiadás fejmosást a viselkedése miatt. Most viszont távol volt, nem befolyásolták annyira az otthon történtek, ráadásul ott volt Olívia is, akivel alig találkoztak párszor, de máris sokkal jobban érezte magát vele, mint az utóbbi egy évben bármikor máskor. Inkább vele kellett volna beszélnie, mert már biztos megkapta a mezét, amire meglepetésére azonban még semmilyen reakció nem érkezett.
Lecsavarva a flakonról a kupakot, lassan kortyolt a hűs vízből. Ki kellett volna kapcsolódnia, mára nem volt semmi programjuk, mivel a tegnapi győzelmükkel már tovább jutottak a csoportjukból, ráadásul minden bizonnyal az első helyen, amihez az ő góljai is hozzájárultak. A kiesés szakasz meccseire kellett volna koncentrálnia, ahol rögtön elsőként nagy valószínűséggel a franciákat fogják kapni, és tudták jól, hogy nem lesz olyan könnyű dolguk, mint korábban volt. Emiatt sem hiányzott neki Olalla újabb drámázása, az meg főleg nem, hogy az édesanyját is belevonja.
– Neked is a többiekkel kellene lenned. – Érkezett az ajtóból a kijelentés, aminek irányába fordulva, Ikerrel találta szembe magát. – Minden rendben, Kölyök?
– Nincs túl jó estém. Sok problémánk van Olallával és most csak még több lett – sóhajtott fel, majd lepakolva mindent a kezéből, felállt és elkezdett lenyújtani. Fizikailag még nem volt fáradt, de szellemileg ez már nem volt igaz, teljesen kizsigerelve érezte magát. Már beleunt a barátnője folytonos játszmáiba, hogy amint nem úgy tesz, vagy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan ő azt szeretné, máris rohan a szülei házába és mint az óvodában, árulkodjon és ujjal mutogasson rá. Persze ő is nyakig benne volt az egészben, hiszen még most is rajta volt bizonyos mértékig a szemellenző, és inkább a kényelmes megszokottságot választotta, minthogy kilépjen a mérgező kapcsolatukból.
– Most nem ezzel kellene foglalkoznod…
– Tudom, hogy ide kell koncentrálnom, csak lassan az egész családom bevonja abba, ami a mi dolgunk lenne és ezzel felcseszte az agyam. – Újra hallotta az édesanyja szidását, amiért úgy megijesztette szegény lányt, hogy sírva ment át hozzájuk, ő pedig csak hallgatott, mivel bármit mondhatott, hatástalan lett volna. Nem tudta megmondani, hogy mikor férkőzött ennyire a bizalmába Olalla, de lassan azt érezte, hogy nem számít a saját boldogsága, csak az, hogy ők ketten együtt legyenek. – Kis semmiségeket úgy felfúj, mintha az elmúlt öt évben minden nap más nővel csaltam volna meg.
– Pedig Sese említett valami lányt. – Valamiért nem lepte meg, hogy a hátvéd kikotyogta ezt, bár arról sose szólt senkinek se, hogy mennyit veszekedtek Olallával. Főleg az utóbbi időben.
– Olívia, ő… – Elhallgatott, nem tudta, hogy mit mondjon róla. Ugyanúgy meg akarta ismerni, sőt, vonzódott hozzá, ezért is akarta meglepni a jegyekkel és a mezével is. – Az igazság az, ha elmehetnék a szállodából és nem lenne barátnőm, akkor most biztos vele vacsoráznék, vagy bármi mást, csak velem legyen. Alig találkoztam vele, de kedvelem. Komolyan és ott a gond, hogy nem épp úgy, mint egy barátot.
– Akkor mégis csak jogos Olalla hisztije, nem gondolod? – Világított rá a valóságra a kapus. Tény, hogy volt benne igazság, azonban olyan régóta hallgatta a különböző kirohanásokat, hogy már összefolyt előtte, hogy mikor miért csattant rajta a nő haragja.
– Amiatt talán igen, hogy megismerkedtem valakivel és jól éreztem magam a társaságában – vallotta be őszintén, mégsem érezte emiatt rosszul magát. Kimondhatatlanul nagy szüksége volt arra, amit a lány a tudtán kívül visszaadott neki. Végre úgy érezte, hogy van miért cselekednie, még ha aztán el is fogja utasítani, de addig is újra a kezében tudhatja az irányítást, ráadásul most jött rá csak igazán, hogy szüksége van arra, hogy ismét hódítson. A veszekedések kezdetén még próbálkozott, viszont a legtöbb alkalommal hátat fordított neki a barátnője, míg Olívia a szabadságát szimbolizálta. Újra férfinek érezte magát, akinek le kell vennie a lábáról egy csinos fiatal nőt. – Rengeteget tettem, hogy jobb legyen, de semmit sem ért. Meg lehet, hogy Olívia pofára fog ejteni, viszont kellő lökést adott ahhoz, hogy végre lépjek Olallával kapcsolatban. Ráadásul tudom jól, hogy ő addig szóba sem fog állni velem, amíg barátnőm van, és ezen a kapcsolaton már semmi nem fog segíteni.
– Biztos vagy benne? Mennyit tudsz róla? – Hallotta a kételkedést Iker szavaiban, ami néha benne is felmerült. Nem volt biztosíték arra, hogy hasonlóan érez a kék szemű, hogy egyáltalán meg akar-e vele ismerkedni, azonban meg kellett próbálnia, máskülönben élete végéig bánná.
– Éppen eleget ahhoz, hogy tudjam, ő teljesen más, mint akikkel idáig találkoztam. Eddig egyetlen nő sem menekült előlem, őt pedig addig nem értem utol, amíg nem szorítottam sarokba – elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a lány rémült, meglepett arckifejezése, mikor megállt az asztaluknál, míg azzal sem törődött, hogy milyen könnyedén tud beszélni erről. Azzal például nagyon sokáig küzdött, hogy akár saját magának is beismerje, hogy problémájuk van Olallával, pedig azok elég nyilvánvalóak voltak. Olíviával viszont más volt a helyzet, ez tisztán látta akkor este, mert ha akkor nem állítja meg, most végleg letehetne arról, hogy akár látja-e még valaha. – És mielőtt még odalyukadnánk ki, nem játssza meg magát, biztos vagyok benne, hogy nem érdekli se a pénzem, se a hírnevem. Az igazat megvallva, túl ártatlan és kicsit talán naiv is ahhoz, hogy úgy ármánykodjon, mint Sese legtöbb nője.
– Tudsz róla, hogy totál elcsavarta a fejed már most? – Ugyan felvetődött már benne ez a gondolat, de nem nagyon törődött ezzel. Csak hagyta, hogy minden történjen a maga útján, abban azért viszont nagyon reménykedett, hogy a lány is a részese lesz.
– Lehet – vonta meg a vállát, miközben befejezte a nyújtást. Felegyenesedett, majd a nyakába akasztva a törölközőt, újra ivott a vízből, végig úgy téve, mintha az előbb elhangzottak nem jelentenének semmit. Pedig jóformán rengeteg mindent meg fog ez változtatni az életében, mert már tudta jól, hogy addig nem fog nyugodni, amíg nem kerül közelebb a kék szeműhöz és nem adódik rá lehetősége, hogy meghódítsa.
– Ha tényleg ilyen ez a lány, akkor azt hiszem, hogy jobb, ha tisztázol mindent magad körül. Ráadásul így tisztességes Olival szemben is, de azért a helyedben vigyáznék. – Nem lepte meg a csapatkapitányuk óvatossága, tőle nem is számított másra, míg Sergio napok óta próbálta rávenni, hogy lógjon ki a lányhoz egy kis numerára. Azt már meg se hallotta a szobatársa, hogy ha még ki is szökne, biztos nem történne semmi, ráadásul ő se akarná így lerohanni. Ki akarta élvezni azt a folyamatot, amivel megismerheti Olíviát, meg akart tudni róla mindent, hogy minél jobban az ujja köré tudja csavarni és ne akarjon úgy menekülni tőle, mint a megismerkedésük elején. Ráadásul a nővéréről sem feledkezhetett meg, aki minden bizonnyal úgy penderítette volna ki az otthonukból, ahogyan azt a bátyja tette a nővére udvarlóival, akik szerinte azt se érdemelték meg, hogy akár csak köszönjön nekik.
– Azt hiszem, a nővérétől és a barátnőjüktől sokkal jobban kell félnem. Szerintem, ha csak egy rossz mozdulatot tennék, máris kiherélnének. Velük szemben még Sergio is behúzná fülét, farkát és menekülne – jelentette ki már röhögve, maga elé képzelve az egészet. Ő biztosan nem kezdett volna ki velük, hiszen azt nem tagadhatta, hogy annak idején, amikor megváltoztak közte és Olalla között a dolgok, személyiségre hasonlított Olíviára. Visszahúzódó volt és egyáltalán nem bánta, ha nem ő volt a középpontban, ami mostanra valamit megváltozott. Már nem az a galíciai lány volt, ahogyan ő se volt már ugyanaz, és nagyon úgy tűnt, hogy az ők útjuk már rég ketté vált. – Kösz, hogy meghallgattál.
– Nincs mit, de ha lehet, akkor inkább a focira koncentrálj és ne a csajozásra. – Csak bólintott a kérésre, majd elindult a lift felé, immár egyedül.
Tudta, hogy igaza van a kapusnak, hogy fontosabb dolga van most, azonban nem tudta kiverni a fejéből a kék szempárt, ráadásul tudni akarta, hogy mit szólt az ajándékához. Arról nem is beszélve, hogy szeretett volna megfeledkezni arról a zűrzavarról, ami jelenleg még mindig nyomta a vállát és tudta jól, hogy pár másodperc alatt megfeledkezik mindenről, mikor meghallja a hangját, mert eddig mindig így történt. Nem akarta tagadni, hogy szüksége volt erre, ahogyan azt se, hogy egy plusz motivációt nyújtott a számára, kifejezetten jólesett hallgatni a kicsikart dicséretet tőle, hogy ha a meccsel már nem is volt megelégedve, azért a teljesítménye és a gólja is tetszett neki. Egyszerűen, csak beszélni szeretett volna vele, kikapcsolni és meghallgatni, hogy milyen volt a napja. Szeretett volna az az egyszerű pasi lenni, akinek Olívia látta, akivé vált minden egyes telefonálás alkalmával, és talán pont emiatt akarta annyira a közelében tudni, mert egyre jobban vágyott arra, hogy hétköznapi legyen és ne az ismert focista.

***

Molnár Olívia

Unottan kapcsolgatta a tévén a különböző német csatornákat, amik közül egyetlen egy sem kötötte le. A nővére és Zóra bementek a városba, neki azonban nem volt kedve bulizni, inkább otthon maradt, csak arról feledkezett meg, hogy már minden magával hozott könyvet kiolvasott, Emma német nyelvű olvasmányaira pedig még nem fanyalodott rá. Sóhajtva nyomta ki a távirányító piros gombját, majd maga mellé dobva azt, felkelt a kanapéról és a kis dolgozósarokhoz sétálva, bekapcsolta az asztali számítógépet. Első gondolattól vezérelve bejelentkezett a skype fiókjába és reménykedett abban, hogy otthon is be lesz jelentkezve valaki, akivel tud majd csevegni. Hiányoztak már a szülei, mert ugyan örült annak, hogy ott lehet a nővérénél, de úgy lett volna az igazi, ha mind a négyen együtt lehetnek, és természetesen Zóra is, aki szinte már családtagnak számított.
Nagyon megörült, amikor meglátta, hogy az édesanyja elérhető, így pillanatok múlva már indította is a videóhívást. Szeretett volna beszélni vele, mert ugyan ott volt Emma és Zóra is, de az anyjukkal teljesen más volt átbeszélni a problémáját, ami most már egyre nagyobb volt. Teljesen össze volt zavarodva, ami csak a spanyolnak volt köszönhető, akivel próbált beszélni, azonban amikor felhívta, a szobatársa köszönt bele a mobilba.
– Szia, anya! – Hatalmas mosoly terült szét az arcán, ahogy meglátta a képernyőn keresztül a jól ismert vonásokat. Ugyan még jobban érezte a hiányát, a hiányukat, szeretett volna otthon lenni, hogy egy bögre forró csoki mellett beszéljék át a történteket, hogy mit miért tett Fernando, azonban jelen helyzetben már ez is megfelelő volt a számára.
Szia, kicsim. Hogy-hogy nem nézed a meccset? – Több csatornán is túl kapcsolt, ahol az esti mérkőzéseket adták, de valahogy egyik sem kötötte le igazán. Próbálta ráfogni arra, hogy azzal volt a gond, hogy németül karattyoltak, viszont az igazság az volt, hogy a gondolatai nem hagyták és nem tudott a képernyőre koncentrálni.
– Nem kötött le egyik sem – rántotta meg a vállát. Biztos volt benne, hogy máris átlát rajta az anyja, hogy tudja, valami nincs rendben. – Apa mit csinál?
Mivel nem vagy itthon, így elment pár barátjával megnézni az angolok meccsét. Történt valami Oli?
– Nem tudom, anyu. Teljesen összezavart. – Mesélt már ugyan a focistáról, hogy találkoztak és a jegyekről is, de arról nem tett említést, hogy mennyire összekutyulta benne a dolgokat. – Azt hiszem, eddig nagyon örültem annak, hogy nem voltak pasi gondjaim!
Ugyan édesem, már várható volt, hogy valaki közeledik hozzád. Szép és okos lány vagy, emiatt is lepett meg, hogy idáig nem történt semmi. Az a spanyol fiú az, igaz?
– Elküldte nekem a mezét, ami az első meccsén volt rajta, csak azért mert mondtam neki, hogy az enyémet nem akarom aláíratni, hogy utána még fel tudjam venni. – Biztos volt benne, hogy ezért is kapta meg, és talán azért is, amiről mindenki próbálta őt meggyőzni. Órák teltek már el mióta megkapta, de még mindig a dobozban volt és a ráírt szöveget sem olvasta el. – Nem tarthatom meg, ugye?
Ha nem érzed helyesnek, hogy neked adta, akkor beszélj vele, de véleményem szerint azért küldte el, mert neked szánta. Figyelembe véve, hogy hatalmas szurkoló vagy, ráadásul ő a kedvenc csatárod is, így neki ez igen hízelgő lehet. – Volt valami abban, amit mondott az anyja, akinek ugyan örökölte a szemét és az arcvonásait, de mondhatni egymás ellentétei voltak. A szőkésbarna hajú, negyvenes évei közepén járó nő határozott volt, intenzív és mindig a kacagásától visszhangzott a házuk, amitől olyan igazi volt az otthonuk. – Valahogy nem hiszem, hogy minden szembe jövő lánynak odaadná, biztos egy igazi kincs lehet a számára is, vagy legalábbis én így gondolom belőled és az apádból kiindulva.
– Nem érzem helyesnek, hogy megtartsam. Ilyet nem küldözgetnék egy vadidegennek…
És mi van azzal, hogy kedvel téged? Mondta Emma, hogy rengeteget beszéltek telefonon, és ha nem akarta volna tényleg neked adni kicsim, akkor nem tette volna meg. – Csak lesütötte a szemeit, hiszen ez igaz volt, nagyon sokat beszéltek és annak is igazat kellett adnia, hogy senki sem kötelezte arra a csatárt, hogy elküldje neki ajándékba azt a mezt. Sóhajtva támasztotta arcát tenyerének, miközben próbált dűlőre jutni a gondolataival. – Sejtem, hogy fura az egész, hogy akit eddig a képernyőn keresztül néztél, ott van a környezetedben, viszont nem bújhatsz el mindig Olívia, a dolgok nem így működnek. Lehet, hogy ijesztő, de talán itt lenne az ideje annak, ha egy picit elenged magad. Szeretlek kicsim, és nem akarom, hogy bárki bántson, abba inkább bele se akarok gondolni, hogy apád mit csinálna azzal, aki összetöri a szíved… a nővérednél is úgy kellett visszalökdösnöm az ajtóból, nálad meg se merném állítani. – Kuncogni kezdett, ahogy eszébe jutott az édesapja heves természete, amit megörökölt ő is. Ugyan mindenki azt gondolta róla, hogy nyugis, hogy a légynek se tudna ártani, azonban, ha valaki felidegesítette, akkor képes volt elveszíteni a fejét. Ahogyan az angol tanára is jellemezte a többieknek, ő az a csendes gyilkos, akiről azt hiszed, hogy egy aranyos kiscica, aztán mégis kiderül róla, hogy ez vérengző tigris. – Már most ki fog akadni, ha meg tudja, hogy egy focista érdeklődik irántad. Viszont akkor is úgy gondolom, hogy itt lenne az ideje, hogy engedj valakinek, aki szeretne megismerni téged.
– Barátnője van – jelentette ki pár pillanatnyi hallgatás után. Ez volt az egyik ok, amiért távol akart maradni Fernandótól, nem akart problémát okozni, hiszen olvasott nem egy cikket, amiben nem egy ismert személy nyilatkozta azt, hogy a média hazugságai tették tönkre a kapcsolatát. Más részt pedig ott volt az ismertsége, és igazából fogalma sem volt, hogy mit érez. Nem tudta volna azt se megmondani, hogy valójában meg akarja-e ismerni.
Nem fogom azt mondani, hogy ezt hagyd figyelmen kívül, nem is úgy neveltünk titeket. Először tisztázd le magadban, hogy te mit szeretnél, aztán ráérsz a következő dologgal foglalkozni, mert az is előfordulhat, hogy már rég nincsenek is együtt, vagy nagyon megromlott a kapcsolatuk. Ezt nem tudhatod te sem, viszont az számomra is világos a hallottakból, hogy ő nem szimplán csak egy barátod akar lenni. Csak az a fontos, hogy te mit akarsz, amit neki el kell majd fogadnia.
– Köszi, anya. – Hálásan mosolyodott el, szüksége volt erre a beszélgetésre, hogy valaki helyre tegye a fejében a dolgokat, mert a lelke mélyén szerette volna megismerni a barna szeműt és hagyni, hogy magától alakuljanak köztük a dolgok, azonban ehhez ő túl nyuszi volt. Ahogyan az édesanyja is mondta, inkább elmenekült volna, minthogy szembenézzen azzal, hogy talán kedveli annyira Fernandót, hogy közelebb engedje magához és ne csak úgy, mint a legtöbb fiút a környezetében. Azonban még így se tudott elvonatkoztatni a ténytől, hogy kapcsolatban volt, hogy lehet, hogy téves az a kép, amit gondolt róla, amit eddig kapott tőle és csak egy kalandra vágyik.
Ez az anyák dolga, most viszont szeretném hallani, hogyan érzed magad Németországban…
Pillanatok alatt elterelődtek a gondolatai a csatárról és arról a zűrzavarról, ami a megjelenését övezte az életében. Igaza volt az édesanyjának, mindenképp végig kell gondolnia, hogy ő mit szeretne, mert jelen helyzetben ez volt a legfontosabb. Talán valahol már érezte is, hogy mit szeretne, hiszen azt már senkinek se tagadhatta, hogy mennyire jólesik neki a figyelmesség, amit kapott a spanyoltól, hogy ne élvezte volna azt, ahogyan a bárban nézett rá, hogy bármennyire is tiltakozott az ajándék ellen, a benne rejlő rajongó azóta ugrándozott örömében, mióta meglátta a doboz tartalmát. Viszont pont ez volt az a nagy dilemma, aminek legelőször a végére kellett járnia, hogy egyáltalán el tudja dönteni azt, hogy mit is szeretne igazából. A szurkoló Olívia akarja megismerni Fernandót, vagy az az Olívia, aki menekült előle, ahogyan minden más pasi elől is?

2016. november 6.

A második

Üdv kedves Olvasó!


Már napok óta készen van a végleges fejezet, azonban szerettem volna várni egy picit a feltöltéssel, hogy majd átolvasva tudjam megosztani veletek. Természetesen még így is előfordulhatnak benne hibák, viszont remélem, hogy ezek ellenére is élvezni fogjátok az olvasást! Az igazság az, hogy ez már a második verzió a 2. fejezetre, mivel eredetileg nem ezt terveztem, aztán rájöttem egy kisebb bakira, ami miatt változtatnom kell és őszintén véleményem szerint, így sokkal hitelesebb is lett, mármint amennyire lehet. Szerencsére a 3. fejezettel is igen jól haladok, ami csak annak köszönhető, hogy ezzel a történettel részt veszek a NaNo WriMo-n, aminek köszönhetően minden nap írók, amire szükségem is van. Valamiért nem érzem magam az igazinak, mármint ez hülyén hangzik, de egy kicsit döcögősen megy az írás egy bizonyos része, mert a szavak aztán csak jönnek, ezzel nincs is gondom.
Nem is húznám most tovább az időt ezen a borongós vasárnapon. Kellemes olvasást kívánok az új fejezethez!

Üdv,
Catalina

A második


Molnár Olívia


What do you mean?
Halványan mosolyodott el, ahogyan egy újabb felszabadult párbeszédet olvasott el a kezében tartott könyvben, amelynek lassan a végére ért. Próbált minden idegszálával a történetre koncentrálni, amely ugyan rengeteg klisét tartalmazott, ennek ellenére nem tudta letenni az ujjai közül és még így is elkalandoztak közben a gondolatai. Magánytól túlcsorduló lelkének szüksége volt a jóképű pasi humoros megjegyzéseire, hogy kivonja magát a bent uralkodó káoszból és elfeledje a barna szemű spanyolt is. Próbálta ugyan magának is tagadni, de amióta elköszönt tőle a bárból nem tudta kiverni a fejéből, ezen pedig az a mosoly sem segített, amit a mai meccsen küldött neki, mert biztos volt benne, hogy az neki szólt. Tudta, hogy nem szabadna, hogy ennyire megfogja ez, azonban nem tudott semmire sem huzamosabb ideig odafigyelni, mert hamarosan újra a lelátón találta magát, miközben a csokoládébarna szemekbe nézett. Túlontúl közel ültek a pályához, mindössze pár sorral a spanyol kispad mögött, így valamiért nem is lepte meg, hogy olyan hamar megtalálta őket a csatár, abba pedig egyáltalán nem akart belegondolni, hogy mennyibe kerülhettek a jegyek. Mindezek ellenére feledhetetlen élmény volt a számára, hogy ott lehetett, hogy átélhette egy ilyen mérkőzés hangulatát, hogy láthatta a spanyolok győzelmét és Fernando gólját is, még úgyis, hogy kicsit egyoldalúnak találta az egész meccset. Talán tényleg hallgatnia kellene Zórára és írnia kellene egy üzenetet, ha felhívni már nem akarta?
A fejezet végére érve, kinyúlt az asztalon pihenő pohárért, majd nagyokat kortyolt a már felmelegedő üdítőből. Csak pár pillanatra nézett be a nappaliba, ahol a nővére már órák óta izgatottan készülődött az esti randijára. Újra felvetődött benne, hogy vajon ő is így viselkedne-e? Ugyanígy izgulna, vagy csak nyugodtan készülődne? Nem tudott válaszolni, mivel még nem volt túl az első randin, egyetlen egy srác sem hívta el, így nem is tudott Emma segítségére lenni, ráadásul hármójuk közül őt érdekelte a legkevésbé a sminkelés vagy bármi más, amivel kicsinosíthatták magukat. A véleményére persze kíváncsiak voltak, ami miatt nem egyszer behívták, viszont bármit is próbált fel, az jól állt neki, így nem volt igazán a segítségükre.
– Na? – Végül csak letette a regényt, és a poharával együtt sétált be az erkélyről. Emma rögtön felé fordult és kislányos arckifejezéssel várta a véleményét, amin muszáj volt elmosolyodnia.
– Ez eddig a legjobb. Részemről az áldásomat adom rá. – Nagyon boldog volt, hogy ott lehet most a testvérével, mert az utóbbi időkben nagyon keveset tudtak találkozni. A családban ő volt az, aki kifejezetten ellenezte annak idején, hogy külföldre menjen tanulni, mivel a lelke mélyén érezte, hogy akkor meg fog változni a kapcsolatuk, ami igen szoros volt. Nehéz volt megszoknia, hogy a házukban már csak ő van a szülei mellett, hogy ha valami problémája akad, akkor nem tud rögtön átrohanni Emma szobájába, mert ugyan Zóra ott volt neki és olyan volt számára, mint egy pót nővér, mégsem volt ugyanaz. Ezért is örült annyira, mikor megtudta, hogy a nyár nagy részét kint töltheti nála Lipcsében és ismét hármasban lehetnek, ahogyan az elköltözése előtt is. – Tuti odáig lesz érted Martin.
– Köszi Oli. Ha mégis meggondolnátok magatokat és elmentek valahova, írjatok egy üzit. – Csak bólintott válaszképp, miközben viszonozta a szoros ölelést. Ugyan még nem találkozott a pasi jelölttel, viszont a széles mosolyból és a csillogó szempárból, eddig nem volt ellenszenves a számára és nagyon remélte, hogy ez a későbbiekben sem fog változni, mikor megismerkednek. – A pótkulcsot tudjátok, hogy hol találjátok meg?
– Persze, de menj már!
– Jó szórakozást – köszönt el, majd Zóra felé fordult, aki már a kanapéra dobált ruhák között keresgélt. Szerda este volt, így nem is lepte meg, hogy barátnője nem az otthon ülést tervezte el maguknak, pluszban ez volt az ő nyaralása, így már a reptéren kihangsúlyozta neki, hogy nem fognak a négy fal között ülni. Megértette ugyan az érveit, azonban a teljes ellentéte volt, szívesebben maradt volna a lakásban és miután megnézi az esti mérkőzést, befejezi az olvasást. – Azért tusolni még elmehetek?
– De igyekezz! Addig keresek neked is valamit…

Csukott szemmel élvezte a hűvös, esti szellőt az erkélyen állva, miközben a gondolatai végre lelassultak és már közel sem száguldoztak annyira, mint vacsora közben. A központban, egy hangulatos étterem teraszán ültek le és Zóra egészen addig nyaggatta az sms küldéssel, amíg nem kezdett el rajta komolyan gondolkodni. Túlságosan jól ismerte őt, így tudta jól, hogy elég elültetnie a bogarat a fülében, ami addig úgysem hagyja majd békén, amíg el nem küldi azt az üzenetet. Egész vacsora alatt a különböző érveken rágódott, míg próbálta tartani a beszélgetés fonalát, és hosszú percekkel később sem tartotta jó ötletnek, hogy írjon a focistának, viszont ahogy a terasz végében lévő kivetítőn meglátta a spanyolok győzelmének visszajátszott perceit, már a táskájában kutatott a telefonja után. Hosszú másodpercekig tanakodott magában, hogy mit is kellene írnia, hiszen hihetetlenül hálás volt a jegyekért, azonban nem akart tolakodó lenni, és azt se szerette volna, ha félreérti az egészet és arra fog gondolni ezután, hogy jóval többet szeretne, és csak ki akarja őt használni. Végül csak pár sorba megírta, hogy mennyire köszöni a jegyeket és gratulált a mérkőzés, illetve a gólja miatt, majd mielőtt még meggondolta volna magát, el is küldte az üzenetet.
Azóta pedig már egy óra is eltelt, időközben hazaértek és egy újabb frissítő tusoláson volt túl, majd már készült bevackolni magát az ágyába, mikor eszébe jutott, hogy kint hagyta a könyvét. Felnyitva szemhéját, mélyet lélegzett a friss levegőből, majd magához véve a regényt, visszasétált a lakásba. Zóra még mindig a fürdőszobában volt, így miután lekapcsolta a nappaliban a villanyt, bement a kisebbik hálóba, ami most egyedül csak az övé volt. Pár hete még Emma egyik évfolyamtársa lakott benne, aki végül összeköltözött a barátjával, azóta pedig üresen állt a szoba, még nem talált új lakótársat magának a nővére. Emiatt is érezte olyan csupasznak, mivel a franciaágyon, az éjjeli- és a ruhás szekrényen kívül semmi más nem volt odabent. Behajtva maga mögött az ajtót, a beszűrődő fényben elbotorkált az ágyig, majd felkapcsolva a kislámpát, befeküdt az ágyba. A könyvjelzőnél nyitotta ki a könyvet, majd próbált teljesen elmerülni a sorokban és nem arra gondolni, hogy a mellette heverő telefon semmi jelét nem mutatja annak, hogy bárki is kereste volna őt.
Percekkel később csak arra lett figyelmes, hogy csendesen bámulja az oldalt, miközben egyre jobban eluralkodott rajta a szomorúság. Pont emiatt nem akart írni a csatárnak, mert valahol sejtette, hogy nem fog válasz érkezni, és hiába nem akarta beleélni magát, várta mégis, hogy írni fog majd valamit, most azonban csalódott volt, mert beigazolódott a sejtése. Sóhajtva rakta vissza a fényképet a lapok közé, majd összecsukta a regényt és az éjjeliszekrényre téve, lecsukta a lámpát. Átfordulva a másik oldalára, a párnája alá csúsztatta a kezét, végül csak elvackolta magát a könnyed paplan alatt és hosszan nézett ki az ablakon, amin nem eresztette le a redőnyt. Valamiért mindig is úgy szeretett aludni, ha kintről beszűrődött a fény, nem mintha félt volna a sötétben, csak megnyugtatta a tény, hogy bármikor kinézhet, és az eget fogja látni.
Csalódott volt, pedig nem lett volna szabad ezt éreznie, megannyi oka lehetett annak, amiért nem reagált semmit a focista. Ráadásul miért is kellett volna bármit is tennie? Lehet, hogy ő erőltette annyira azt, hogy megkapják a jegyeket, hogy hívás nélkül csatlakozott hozzájuk akkor este a bárban, viszont semmilyen kötelezettsége nem volt felé. Sóhajtva hunyta le szemét, és próbálta kiüríteni a fejét, kiűzni belőle a barna szempár tulajdonosát és végre megszabadulni attól a különleges érzéstől is, amit Fernando ébresztett fel benne.

***

Fernando Torres

Mereven bámulta a telefonját és tudta, hogy fel kellene hívnia Olallát, hogy megbeszéljék a korábbi vitájukat, amit a bárban készült fotók idéztek elő, azonban egy gondolata sem terelte arra, hogy megnyomja a zöld gombot, csak neki dőlt a lift hűvös falának. Tisztában volt vele, hogy a végtelenségig nem húzhatja a hívást, mert nem lesz egyszerűbb és csak tovább fog mérgesedni a kapcsolatuk, mivel már így is túl sokat gondolt a képekbe a barátnője. Tény, hogy folyton Olíviát bámulta, minden érzéke a lányra figyelt, de nem vetette rá magát és nem is csalta meg vele. Nem tagadta, hogy nagy benyomást tett rá a kék szemű, hogy pár másodperc alatt elveszett a tekintetében, hogy iszonyat elégedett volt, amikor a saját nevét olvasta le a mezéről, ahogyan azt se, hogy nem egy barátot látott benne, hanem egy igazi nőt…
Meglepve nézett a kezében megrezdülő mobilra, amelyre egy új üzenet érkezett, és ahogy meglátta, hogy ki küldte, rögtön elmosolyodott. Egy rövid pillanatig azt hitte, hogy Olallától érkezett, hogy a jól bevált trükkjeivel akar próbálkozni, aztán rájött, hogy éppen arra várt a nő, hogy ő kezdeményezzen és vallja be, hogy hibázott. A rátörő kíváncsiságnak köszönhetően, sietve nyitotta meg az sms-t, azonban mielőtt még elolvasta volna a pár rövid mondatot, sokáig nézte a kiírt nevet, hogy tényleg nem hallucinálja-e az Olíviát.

Csak szeretném újra megköszönni a jegyeket és gratulálok a gólodhoz. Ügyesek voltatok. :)
Olívia

Semmi különös nem volt az üzenetben, mégis minden figyelmét lekötötte, így arra sem eszmélt fel, hogy időközben megállt a lift és széthúzódtak az ajtók. Kimondhatatlanul jólesett neki a dicséret, amit kapott, amit a barátnőjétől már elég régóta nem hallott és az igazat bevallva már nem is igazán várta. Bántania kellett volna ennek, viszont úgy örült egy mondhatni vad idegen pár szavának, mintha azt maga a spanyol király intézte volna hozzá. Természetesen jobban szerette volna, ha ezt úgy hallja, hogy ott áll előtte Olívia, ha közben a szemeibe nézhet… sóhajtva indult kifelé a már bezáródni készülő liftből, mivel a csoportkör végéig egészen biztos nem tud majd találkozni a barna hajúval, aki talán akkor már nem is lesz Németországban. Minél előbb ki akarta deríteni ezt, egyáltalán nem akarta azt, hogy a mai legyen az utolsó találkozásuk, főleg, hogy nem is tudott vele beszélni, csak a távolból nézhette.
– Visszajössz vagy továbbra is bánkódsz a nagy szerelmed miatt? – Váratlanul érte a kérdés, aminek köszönhetően olyan gyorsan süllyesztette a zsebébe a telefonját, mintha éppen rajta kapták volna.
– Nem bánkódom, de nekem ennyi bőven elég volt az ünneplésből – vonta meg a vállát, majd tovább sétált a szobájuk felé. Volt okuk az ünneplésre, főleg neki, hogy gólt is rúgott, azonban sokkal jobban vágyott arra, hogy beszéljen a fiatal lánnyal, aki minden bizonnyal kezdte elcsavarni a fejét, pedig ezért nem tett sokat és nem is ismerték túl jól egymást.
– Ennyire összevesztettek? – Nem várta, hogy utána jöjjön Sergio, viszont örült annak, hogy végre valakivel beszélhet a problémáiról, mert a hátvéd elég sokat tudott a kapcsolatáról, így nem kellett beavatnia semmibe sem.
– Ne is mond! Egy kép alapján elkönyvelte, hogy már tuti megcsaltam egy tucat nővel – háborodott fel, miközben ledőlt az ágyára. A plafont kezdte el bámulni és igyekezett valamit kitalálni a gondjára, viszont hamarosan beúszott elé Olívia arca és máris azon agyalt, hogyan fog vele újra találkozni.
– Hát azért haver elég rendesen megbámultad azt a kis csajt a múltkor. – Sejtette, hogy többen is észrevették ezt, de ahogyan akkor este se, most sem törődött ezzel. Jól érezte magát a lányokkal, ha visszamenne az időben, biztos nem cselekedne másképp, még úgy sem, hogy tudja jól mennyire kiakadt ezen Olalla. – Szerintem túl fiatal.
– Anyám, csak beszélgettünk, nem döntöttem meg ott mindenki előtt! Nem volt semmi hátsó szándékom, csak ki akartam kapcsolódni – füllentette, arra azonban nem volt szüksége, hogy ezen csámcsogjon minden csapattársa. Nyugodt körülmények között kellet átgondolnia az életét, hogy mit akart a barátnőjétől vagy az alig ismert barna hajútól, ami a folytonos cikizésekkel nem menne. Azt viszont már az üzenet olvasása után is tudta, hogy ha egyedül lesz, akkor fel fogja hívni.
– Aha, és ezért szereztél nekik jegyet is, mi? Legalább kint voltak?
– Az én nevem volt a mezén – vigyorodott el akaratlanul is, és szerette volna, ha ez a következő meccsükön is így lenne. Ahogy visszagondolt, egyetlen egy alkalmat sem tudott felhozni, amikor olyan bizonyítási vágy ébredt volna benne, mint ma, amikor belenézett Olívia szemeibe. Még akkor sem, amikor kint volt a barátnője, akit fele annyira sem érdekelt az, hogy mi ment a pályán vagy az, hogy gólt lőtt és neki ajánlotta.
– Ha most látnád a fejedet, minél előbb szakítanál Olallával és tepernél a kis csajnál. – Nem először tanácsolta már ezt neki Sese, mivel rengetegszer kaptak össze telefonon is, mikor a válogatott miatt voltak szobatársak. Hol kisebbek, hol nagyobbak voltak ezek, viszont mire hazament, már vagy megbeszélték az egészet, vagy valami falatnyi fehérneműben várta és nagyon hamar a szőnyeg alá seperték a problémát. – Legalább megéri?
– Nem mondom, hogy nem tetszik, de ott van Olalla. Sose csalnám meg, még ha már szakítanunk is kellett volna. Ráadásul Olívia nem olyan lány, aki ezt a tényt figyelmen kívül hagyná. – Keveset beszéltek, de tudta jól, hogy a kisebb távolságtartás mögött az állt, hogy foglalt volt. Azt pedig egyáltalán nem akarta kibökni, hogy ha lett volna rá módja, már rég megcsókolta volna a kék szeműt. Ismét maga előtt látta az apró mosolyt, a puha ajkakkal, majd azt a leheletnyi rést, ami úgy hívogatta, mint a mágnes. Képtelen volt kiverni ezt a fejéből, ahogyan az érzést is, hogy meg akarja csókolni.
– Nyugodtan etesd ezzel magad, de engem ne nézz hülyének! Ha nem lenne senkid, már rég azon lennél, hogy felszedd. – Nem akart belegondolni abba, hogy mi lenne, ha szingli lenne, ha tudná, hogy Olíviának sincs senkije. – Megvan a száma, nem? Hívd fel, mert biztos szórakoztatóbb, mint a többieket hallgatni.
– Nem visszafelé indultál? – Idegesítette az andalúz mindentudó vigyora, ahogyan a felesleges tanácsai is, mivel épp arra készült, hogy felhívja a lányt, mikor megjelent. Nem akart fültanút, nyugalomban akart telefonálni, és titkon tartott attól is, hogy egy újabb kikosarazás esetén az egész hotel rajta fog röhögni.
– Már itt sem vagyok, de a helyedben minél előbb befűzném a csajt. Ordít rólad a szex hiány! – Csak horkant egyet, majd lehunyta a szemét és némaságba burkolózott, amivel csak tovább szórakoztatta a szobatársát. Semmi szüksége nem volt arra, hogy más is szembesítse a jelenlegi problémái egyikével, ahogyan arra sem, hogy ráébresszék, hogy megkívánta Olíviát.
Rövid másodpercek múlva már maga előtt is látta abban a lenge ruhában, amit a bárban viselt, amit túl könnyedén le tudott volna róla venni. Nem nézhette olyan sokáig, amíg szerette volna, de ahhoz bőven elég volt, hogy beindulhasson a fantáziája és elképzelje, ahogy egyre kevesebb anyag fedi a törékeny testet, ahogy a kék szempár mélyén vágy lobog. Egy igazi idiótának érezte magát, mivel egy olyan lány után sóvárgott, aki semmi jelét nem adta annak, hogy észrevette az érdeklődését, akinek minden bizonnyal van barátja. Mindezek ellenére, továbbra is maga előtt látta, falatnyi fehérneműben, végleg pedig akkor veszett el, mikor elképzelte, ahogyan kimondja a nevét és úgy mosolyodik el, ahogyan a meccsen is, mikor a gólja után kinézett rá. Ha akkor kettesben vannak, minden bizonnyal az lett volna az a momentum, amikor az utolsó cérna is elszakad nála és nem foglalkozva semmivel sem, megcsókolja. Teljesen lesokkolta az a szükség, amit ezen gondolata idézett elő, sose érezte még azt, hogy valamit ennyire meg kell tennie, hogy ennyire vágyik arra, hogy hozzá érjen a puha ajkakhoz, hogy milyen érzés lenne.
Sóhajtva nyitotta ki szemét, miközben a zsebébe nyúlt és elővette a mobilját, melyen hamarosan már a telefonkönyvben kereste Olívia számát. El kellett valahogy űznie a képzelgéseit, mert bármennyire nem volt semmilyen ráutaló jel, egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy nincs barátja. Bár a srác helyében, biztos nem hagyta volna, hogy nélküle utazzon el, tudta volna jól, hogy bárki megkörnyékezheti a lányt, amire ugyan nem reagálna, de esélyt se adott volna egynek se arra, hogy akár eszébe jusson az, hogy próbálkozzon. Őt se igazán érdekelte, hogy barátnője van, egyedül csak azért nem tett semmit, mert nem volt rá módja, máskülönben valószínűleg most is vele lenne.
Elindítva a hívást, a füléhez emelte a telefont, miközben csak arra tudott gondolni, hogy egyre szánalmasabban viselkedik. Nem lett volna szabad ennyire megfognia a gondolatait ennek a lánynak, hiszen most a focira és a tornára kellene koncentrálnia, nem egy kék szempárra és főleg nem arra, hogy mi mindent tudna csinálni vele.
– Szia – köszönt a telefonba. Fogalma sem volt, hogy mit akar mondani, hogy mit kellene, egyszerűen csak beszélgetni akart vele.
Szia Fernando, Zóra vagyok. Olit nem tudom adni, tusolni van… – Nem hallotta a mondat folytatását, nem tudott a női hangra figyelni. Ahogy meghallotta, hogy mit csinál a lány, gondolatai elkalandoztak és hamarosan már ott állt abban a fürdőszobában és a víz alatt álló meztelen alakot bámulta szemrebbenés nélkül. – Ott vagy még?
– Mi?! Persze, itt vagyok. Ööö, megmondanád neki, hogy kerestem? – Zagyvált össze-vissza, még mindig maga előtt látva a fantáziaképet. Igazat kellett adnia Sergiónak, totál ki volt éhezve. – Vagy hagyd, majd felhívom később. Most mennem kell. Szia! – Azt se várta meg, hogy elköszönjön, azonnal bontotta a hívást. Hülyét csinált magából és biztos volt benne, hogy Zóra levágta, hogy miért szakította meg olyan gyorsan a beszélgetést. De hát mégis mit csinálhatott volna, amikor pár találkozás után ennyire elvette az eszét a lány, aki szinte megmérgezte minden gondolatát? – Ökör vagy Torres és úgy viselkedsz, mint valami tizenéves kölyök, aki összecsinálja magát az első szép lány láttán – korholta magát hangosan, miközben sietősen kelt fel az ágyról és indult meg a fürdő felé. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy huszonkét éves férfi, mert máskülönben hidegen hagyta volna, vagy legalábbis nem reagál rá ilyen hevesen. – Meg fogok őrülni jövő hét szombatig!

***

Molnár Olívia

A hűs reggeli szellő könnyedén lebbentette meg a harmadik emeleti szoba függönyét, majd ugyanígy simított végig a kitakarózva alvó lány bőrén is. Még az igazak álmát aludta, hiába sütött be az ablakon a nap, és hiába csörrent meg röviden a telefonja. Ugyan megfordult, de csak még mélyebbre került az álmatlan alvásba, mintha nem is történt volna semmi sem és talán ez így is maradt volna, ha nem szólalt volna meg újra a mobil, ami most nem hallgatott el olyan hamar, kitartóan próbálta felhívni magára tulajdonosa figyelmét. Már jócskán a dal közepén járt a lejátszó, mikor lassan kinyúlt a barna hajú és az éjjeli szekrényen kezdett el keresgélni.
– Halló? – Ahogy megérezte ujjai között a készüléket, megfogta és a füléhez emelve anélkül fogadta a hívást, hogy megnézte volna, hogy ki keresi. Egy ásítás kíséretében szólalt meg, amiből valószínűleg semmit sem értett a hívó fél, azonban még mindig félálomba volt, így mindebből nem vett észre semmit.
Ugye nem ébresztettelek fel? – Azonnal felpattantak a szemhéjai, mikor meghallotta a férfi hangját.
– Fernando?
Felébresztettelek. Ne haragudj, csak arra gondoltam, hogy most tudok veled beszélni. Eszembe se jutott, hogy még nem vagy fent. – Szüksége volt pár pillanatra, hogy feldolgozza, hogy tényleg a focistával beszél, hogy az előző esti csalódottsága eltűnjön és kíváncsi legyen arra, hogy miért kereste. Ennek ellenére, fogalma sem volt, hogy mit kellene mondania, egyáltalán hogyan viselkedjen. – Tegnap is szerettem volna beszélni veled, csak nem voltál telefon közelben.
– Tényleg? – Sejtette, hogy nagyon jól szórakozott az egyszavas kérdésein, viszont még mindig teljesen meg volt döbbenve és valamiért egyáltalán nem tudta elhinni, hogy a spanyol csatárral beszélget. – Nem szóltak erről… mindig ilyen korán kelsz?
Az a korán nyolc órát jelent Csipkerózsika. Én már túl vagyok a reggelin és a tegnapi meccs kielemzésén is.
– Amióta megkezdődött nekem a szünet, ilyenkor fordulok át a másik oldalamra – dörzsölte meg a szemét. Ugyan hivatalosan még nem volt vége a tanévnek, az osztálytársai nagy része épp az első órájukon szenvedett, ő azonban ebből kimaradt, mivel még az év elején megegyezett az édesapjával, hogyha az elvárásainak megfelelően alakulnak a féléves és az év végi osztályzatai, akkor már a nyitó mérkőzés napján kint lehet Emmánál. Az elmúlt hónapokban minden figyelmét a tanulásra fordította, hiszen meg volt a kellő motivációja és mindennek végül meg is lett az eredménye, már napok óta Lipcsében volt. Az édesanyja nem támogatta az egyezségüket, nem örült annak, hogy egy teljes hetet kihagy, még ha az az utolsó is volt, azt viszont ő sem tagadhatta, hogy igen keményen dolgozott azért, hogy minden korábbi rossz jegyét kijavítsa, és amiből jól állt, abból még többet hozzon ki. Ráadásul nem maradt le semmiről sem, mivel már korábban lezártak mindenkit, a héten csak azoknak kellett felelnie, akik kétesre álltak. Ő pedig még fizikából is megkapta a jobb jegyet, amit egyenesen utált.
Ez gonosz volt! Idejét sem tudom már, hogy mikor tudtam úgy isten igazából lustálkodni. Még ha szabad is lenne, akkor is túl korán felkelek. – Neki közel három hónapja lesz a pihenésre, amire szüksége is volt a fárasztó tanév után és minél jobban szeretett volna feltöltődni, mert semmi jóval nem kecsegtették őket a tanárok, ha a végzős év került szóba.
– Nem hiszem, hogy bárki kényszerített volna arra, hogy profi focista legyél. – Ült fel az ágyban, mert érezte, hogy ez nem lesz olyan rövid beszélgetést, amit pár pillanat múlva le fognak zárni és elköszönnek egymástól. Másodpercek múlva már a felstócolt párnáknak dőlt és felhúzva a lábait, kényelmesen helyezkedett el.
Pedig de. A bátyám mindig magával cipelt, hogy meglegyenek a csapatok. Ha pedig ez nem így lett volna, akkor most mi sem beszélgetnénk, és nagyon sajnálnám, hogy nem ismertelek meg. – Meglepte a kijelentés, ami őszintének hangzott. Egyáltalán nem várta ezt, mivel idáig úgy gondolta, hogy szimplán csak kedvességből viselkedik így a barna szemű, hogy csak a szerencsétlensége miatt volt olyan közvetlen és ezért ajánlotta fel a jegyeket is. Viszont ez a mondat jóval többet tartalmazott ennél, és tény volt, hogy szimpatikusnak találja attól függetlenül, hogy ő volt a kedvenc játékosa, de mint embert nem ismerhette és a kijelentésével mindez váratlanul érte. – Milyen volt a meccs a lelátóról?
– Őszintén, nem volt valami élvezetes. Az ukránok nem sok mindent csináltak egész idő alatt, így eléggé könnyű dolgotok volt. Túl egyoldalú volt. – Nem akart csak azért csupa jót mondani, mert épp Fernando Toresszel beszélt telefonon. – Legalább odaadtad a mezed annak a hátvédnek?
Miért adtam volna oda?
– Gondolom azért akart megállítani, hogy megbeszélje veled, hogy a meccs végén vele cserélj. – Elmosolyodott, ahogy meghallotta a jóízű nevetést. Saját magát is meglepte azzal a könnyedséggel, amivel beszélt, mással kellett ahhoz jó pár hét, hogy így el tudja engedni magát és közben ne kattogjon az agya, hogy vajon mit gondolhat róla a másik. Jelenleg csak élvezte a csevegést a spanyollal, gondolkodni pedig később is rá fog érni.
Nem adtam oda senkinek, valaki másnak szánom. – Valamiért beugrott elé az a rejtélyes mosoly, amit a bárban is többször látott az arcán. – Viszont azt nem jó hallani, hogy nem érezted jól magad a tegnapi meccsen. Szívesen szerzek a következőkre is…
– Jézusom, erre nincs semmi szükség! Így is egy egész életen át hálás lehetek neked ezért a három jegyért is, ráadásul biztos egy vagyonba kerülhettek – vágott azonnal a szavába mielőtt még befejezhette volna a mondatát. Rettenetesen jólesett neki, hogy fel akarta ezt ajánlani és ugyanannyira örült annak is, hogy tegnap kint lehetett a stadionban, azonban nem akart telhetetlennek tűnni, vagy olyannak, aki kihasználja a pár napos ismertségüket és valaki jólelkűségét. – A képernyőn keresztül is jó lesz látni a meccseteket.
Biztos?
– Igen. Egészen tegnap előttig úgy volt, hogy itthon fogom megnézni. Szóval tényleg nagyon szépen köszönöm, és bármit is mondtam, egy igazi élmény volt, amit sose fogok elfelejteni. – Fogalma sem volt, hogy már hanyadjára köszönte meg, de még mindig nem érezte elégnek. Egyáltalán nem volt abban biztos, hogy valaha sikerülne bármivel is meghálálnia a kedvességét, amit más valószínűleg nem tett volna meg.
Olívia már azzal megköszönted, hogy az én nevem van a mezed hátulján. Tényleg, nem akartad aláíratni a boltban? – Pillanatok alatt elfeledkezett mindenről, a hozzá intézet kérdésről is, csak azt ízlelgette magában, ahogyan kimondta a nevét. Teljesen más hatást gyakorolt rá, mint korábban bármikor, amikor valaki kimondta, mintha most először hallaná kiejtve a nevét. Úgy hangzott a férfitől, mintha igazán különleges lenne. – Olívia?
– Tessék? – Nem tudta volna megmondani, hogy mire kellene válaszolnia, a gondolatai ezer meg egy felé cikáztak, de az közös volt bennük, hogy a csatár körül forogtak, akivel már hosszú percek óta beszélgetett.
Ha szeretnéd, aláírom a mezedet. – Érezte, hogy rajta mosolyog a másik, hogy szórakoztatja a hirtelen támadt szétszórtsága, amitől zavarba jött rögtön és még jobban a nehezére esett a koncentrálás.
– Kedves vagy, de nem szeretném, mert akkor többet biztos nem venném fel. Itt pedig nincs másik mezem. – Egy igazi kincs lett volna a számára, egy boldog emlék, amire boldogan gondolt volna vissza évek múlva és pont emiatt nem hordta volna, nehogy lekopjon az autogram. Ugyan egyáltalán nem hitt abban, hogy bármikor máskor lesz alkalma úgy felvenni, hogy kint a stadionban nézheti majd végig a mérkőzést, viszont otthon mindig mezekben nézték az édesapjával a tévén keresztül.
Azért ha meggondolnád magad, nyugodtan szólj. Szívesen aláírom és még közös képet is csinálhatunk.
– Attól függetlenül, hogy milyen név van a hátulján, én nem vagyok olyan mániákus, mint a többi rajongótok. Nem fog összedőlni a világom, ha nem lesz közös fotóm veled, vagy bárki mással a csapatból. – Rosszul esett neki, hogy ha nyíltan nem is, de valahol azokhoz a hisztérikákhoz hasonlítja Fernando, pedig eddig egyszer sem viselkedett úgy, amikor találkoztak, sőt! Többször szemrehányóan jegyezte meg neki, hogy mennyire frusztrálja az, hogy egyenesen menekül tőle, most mégis mást sugalltak a szavai. Ha nem lökte volna fel az a férfi, biztos nem várta volna meg a focistákat és aláírást se kért volna egyikőjüktől sem. Ő tényleg a játékot szerette, mert ugyan megvoltak a maga kedvencei, azonban a tudásuk miatt szerette őket és nem azért, mert jól néztek ki. Az számára mellékes volt, ahogyan Zóra mondta volna, csak grátisz volt néhányukkal kapcsolatban.
Tudom, és nem is akartalak velük egy szinten megemlíteni. Máskülönben a számomat sem adtam volna meg, de bízom abban, hogy nem fogsz visszaélni ezzel. – Próbálta helyre hozni az előbbi baklövését a barna szemű és a bizalmával valamit sikerült is javítania. Bár az is igaz volt, hogy nem is ő akarta annyira azt, hogy számot cseréljenek.
– Pedig már épp kezdtem tervezgetni, hogyan juttassam el a rajongói táborodnak – viccelt és remélte, hogy érti is, mivel igazából a közelükbe se menne azoknak a lányoknak. Bőven elég volt neki is, hogy egy-egy meccsen hallotta a visításukat, amikor meglátták az aktuális helyes pasit, ő pedig a lehető legmesszebb szeretett volna akkor lenni tőlük.
Akkor jobb, ha kikapcsolom majd a telefonom. Viszont, ha most nem haragszol, akkor elköszönök. Van mára jó pár kötelező programunk és muszáj vagyok készülődni. Ha mégis meggondolnád magad, nyugodtan szólj, rendben! Vissza foglak hívni, ha nem veszem fel, vagy írj megint egy smst.
– Rendben és tényleg köszönöm Fernando! – Kimondhatatlanul örült annak, hogy felhívta a csatár, annak viszont annyira nem, hogy ilyen hamar el kell köszönnie tőle. Olyan érzése volt, mintha már hosszú évek óta ismernék egymást, sőt, barátok lennének. Emiatt ment számára könnyedén a társalgás, hiába találkoztak mindössze pár napja. – Szia!
Szívesen, és remélem, hogy hamarosan újra látlak. Szia!
Úgy mosolygott még pillanatokkal később is, mint egy igazi idióta, mint egy tini, aki épp az imént beszélt negyedórát a suli népszerű pasijával… Ekkor fogta fel, hogy mennyit társalogtak, hogy hallotta a focista hangján, hogy nem szívesen búcsúzik. Egyszerűen nem tudta hová tenni az egészet, ahogyan azt a kislányos örömöt sem, amit érzett. Nem tagadta, hogy ne tartotta volna jóképűnek, emiatt talán érthető is lett volna ez az érzés, azonban tudta jól, hogy barátnője van, ráadásul abban végképp nem hitt, hogy akarhatna tőle valamit. Nevetségesnek érezte ezt a gondolatát, mégsem múlt el ez, amin az sem segített, hogy Fernando még találkozni szeretett volna vele. Fogalma sem volt, hogy mit is jelentett ez valójában, de nem is akart ezzel foglalkozni, nehogy túlságosan beleélje magát valamibe, amibe csak ő hitt, reménykedett. Eszével tudta jól, hogy ez az érdeklődés nem fog olyan sokáig tartani, hamarosan már nem akar majd vele találkozni a spanyol, emiatt sem kell reménykednie, hogy bármi is van az egész mögött, hiszen már így is kész csoda volt, ami történt.
Mélyet lélegezve, visszarakta az éjjeli szekrényre telefonját, miközben próbálta kiverni a fejéből a beszélgetést és a hozzá kapcsolódó gondolatokat is. Jó döntésnek tartotta, hogy nem fogadta el az újabb jegyeket, amik csak tovább bonyolítottak volna mindent, ráadásul már így is túl kusza volt minden. Még sose zavarták így össze, főleg nem egy pasi, és nem is tudta volna megmondani, hogy hogyan és mikor sikerült ez a barna szeműnek.
– A spanyolod volt az, igaz? – Váratlanul érte Zóra kérdése, mivel nem hallotta a mozgolódást, és nem is érezte magán a tekintetét. Abba már bele se akart gondolni, hogy mennyit hallhatott a telefonálásából.
– Mivel valaki elfelejtette mondani, hogy tegnap este keresett…
– Na ácsi! Én szóltam volna, csak amikor hívott épp tusoltál, aztán meg a szüleiddel beszéltél. Pluszban azt mondta, hogy majd később próbálkozik, nem gondoltam, hogy ez reggelt jelent nála – szólt közbe barátnője, amivel elhallgattatta. Tudta jól, hogy ezek után csak még jobban fogja piszkálni Fernandóval, mert ha rajta múlt volna, már régen túl lettek volna az első randin és a másodikra készülne. – Ezek után pedig hallani se akarok arról, hogy nem vagy oda érte, vagy hogy ez ne lenne kölcsönös. – A bár óta folyton ezt hajtogatta, hogy végig őt bámulta, hogy attól függetlenül, hogy nem vette észre, elég intenzíven flörtöltek. Hiába próbált azzal érvelni, hogy barátnője van a focistának, csak azt reagálta, hogy ez nem érződött.
– Mondtam már, hogy rosszul látod.
– Persze Angyalka, persze. – Bólogatott beleegyezően a mindentudó vigyorával Zóra, amit most kifejezetten utált. Lehet, hogy jó pasinak tartotta, de nem volt oda érte, és főleg nem volt ez kölcsönös. – Jut eszembe, ha már ennyire ellenkezel, akkor majd kérdezd meg tőle, hogy miért köszönt el tőlem olyan gyorsan, amikor mondtam, hogy tusolni vagy. – Kacsintott rá, majd még mindig mosolyogva kisétált az ajtón, míg ő csak füstölgött magában.
– Gondolom, nem akart zavarni, ha már velem akart beszélni – motyogta félig hangosan és próbált elvonatkoztatni attól, hogy ez milyen naivnak hangzott, és hogy igyekezett bebeszélni magának is. Nem akart odafigyelni Zóra célozgatásaira, ahogyan semmi másra sem, így gyorsan vágta magát fekvő helyzetbe és rántotta magára a takarót úgy, hogy még a feje búbja sem látszódott ki. Próbált kikapcsolni, azonban pillanatok múlva már maga előtt is látta mindazt, amire utalgattak már neki napok óta, látta, hogy Fernando tényleg úgy néz rá, ahogyan arra felhívták a figyelmét, hogy talán tényleg akar tőle valamit. Tehetetlenül nyögött fel és kiabált hangosan, amire csak kacagás érkezett pár szóval egyetemben, amiből tudta jól, hogy a tulajdonosának igaza van. – Most nagyon utállak!
– Én azért még szeretlek.