2016. november 6.

A második

Üdv kedves Olvasó!


Már napok óta készen van a végleges fejezet, azonban szerettem volna várni egy picit a feltöltéssel, hogy majd átolvasva tudjam megosztani veletek. Természetesen még így is előfordulhatnak benne hibák, viszont remélem, hogy ezek ellenére is élvezni fogjátok az olvasást! Az igazság az, hogy ez már a második verzió a 2. fejezetre, mivel eredetileg nem ezt terveztem, aztán rájöttem egy kisebb bakira, ami miatt változtatnom kell és őszintén véleményem szerint, így sokkal hitelesebb is lett, mármint amennyire lehet. Szerencsére a 3. fejezettel is igen jól haladok, ami csak annak köszönhető, hogy ezzel a történettel részt veszek a NaNo WriMo-n, aminek köszönhetően minden nap írók, amire szükségem is van. Valamiért nem érzem magam az igazinak, mármint ez hülyén hangzik, de egy kicsit döcögősen megy az írás egy bizonyos része, mert a szavak aztán csak jönnek, ezzel nincs is gondom.
Nem is húznám most tovább az időt ezen a borongós vasárnapon. Kellemes olvasást kívánok az új fejezethez!

Üdv,
Catalina

A második


Molnár Olívia


What do you mean?
Halványan mosolyodott el, ahogyan egy újabb felszabadult párbeszédet olvasott el a kezében tartott könyvben, amelynek lassan a végére ért. Próbált minden idegszálával a történetre koncentrálni, amely ugyan rengeteg klisét tartalmazott, ennek ellenére nem tudta letenni az ujjai közül és még így is elkalandoztak közben a gondolatai. Magánytól túlcsorduló lelkének szüksége volt a jóképű pasi humoros megjegyzéseire, hogy kivonja magát a bent uralkodó káoszból és elfeledje a barna szemű spanyolt is. Próbálta ugyan magának is tagadni, de amióta elköszönt tőle a bárból nem tudta kiverni a fejéből, ezen pedig az a mosoly sem segített, amit a mai meccsen küldött neki, mert biztos volt benne, hogy az neki szólt. Tudta, hogy nem szabadna, hogy ennyire megfogja ez, azonban nem tudott semmire sem huzamosabb ideig odafigyelni, mert hamarosan újra a lelátón találta magát, miközben a csokoládébarna szemekbe nézett. Túlontúl közel ültek a pályához, mindössze pár sorral a spanyol kispad mögött, így valamiért nem is lepte meg, hogy olyan hamar megtalálta őket a csatár, abba pedig egyáltalán nem akart belegondolni, hogy mennyibe kerülhettek a jegyek. Mindezek ellenére feledhetetlen élmény volt a számára, hogy ott lehetett, hogy átélhette egy ilyen mérkőzés hangulatát, hogy láthatta a spanyolok győzelmét és Fernando gólját is, még úgyis, hogy kicsit egyoldalúnak találta az egész meccset. Talán tényleg hallgatnia kellene Zórára és írnia kellene egy üzenetet, ha felhívni már nem akarta?
A fejezet végére érve, kinyúlt az asztalon pihenő pohárért, majd nagyokat kortyolt a már felmelegedő üdítőből. Csak pár pillanatra nézett be a nappaliba, ahol a nővére már órák óta izgatottan készülődött az esti randijára. Újra felvetődött benne, hogy vajon ő is így viselkedne-e? Ugyanígy izgulna, vagy csak nyugodtan készülődne? Nem tudott válaszolni, mivel még nem volt túl az első randin, egyetlen egy srác sem hívta el, így nem is tudott Emma segítségére lenni, ráadásul hármójuk közül őt érdekelte a legkevésbé a sminkelés vagy bármi más, amivel kicsinosíthatták magukat. A véleményére persze kíváncsiak voltak, ami miatt nem egyszer behívták, viszont bármit is próbált fel, az jól állt neki, így nem volt igazán a segítségükre.
– Na? – Végül csak letette a regényt, és a poharával együtt sétált be az erkélyről. Emma rögtön felé fordult és kislányos arckifejezéssel várta a véleményét, amin muszáj volt elmosolyodnia.
– Ez eddig a legjobb. Részemről az áldásomat adom rá. – Nagyon boldog volt, hogy ott lehet most a testvérével, mert az utóbbi időkben nagyon keveset tudtak találkozni. A családban ő volt az, aki kifejezetten ellenezte annak idején, hogy külföldre menjen tanulni, mivel a lelke mélyén érezte, hogy akkor meg fog változni a kapcsolatuk, ami igen szoros volt. Nehéz volt megszoknia, hogy a házukban már csak ő van a szülei mellett, hogy ha valami problémája akad, akkor nem tud rögtön átrohanni Emma szobájába, mert ugyan Zóra ott volt neki és olyan volt számára, mint egy pót nővér, mégsem volt ugyanaz. Ezért is örült annyira, mikor megtudta, hogy a nyár nagy részét kint töltheti nála Lipcsében és ismét hármasban lehetnek, ahogyan az elköltözése előtt is. – Tuti odáig lesz érted Martin.
– Köszi Oli. Ha mégis meggondolnátok magatokat és elmentek valahova, írjatok egy üzit. – Csak bólintott válaszképp, miközben viszonozta a szoros ölelést. Ugyan még nem találkozott a pasi jelölttel, viszont a széles mosolyból és a csillogó szempárból, eddig nem volt ellenszenves a számára és nagyon remélte, hogy ez a későbbiekben sem fog változni, mikor megismerkednek. – A pótkulcsot tudjátok, hogy hol találjátok meg?
– Persze, de menj már!
– Jó szórakozást – köszönt el, majd Zóra felé fordult, aki már a kanapéra dobált ruhák között keresgélt. Szerda este volt, így nem is lepte meg, hogy barátnője nem az otthon ülést tervezte el maguknak, pluszban ez volt az ő nyaralása, így már a reptéren kihangsúlyozta neki, hogy nem fognak a négy fal között ülni. Megértette ugyan az érveit, azonban a teljes ellentéte volt, szívesebben maradt volna a lakásban és miután megnézi az esti mérkőzést, befejezi az olvasást. – Azért tusolni még elmehetek?
– De igyekezz! Addig keresek neked is valamit…

Csukott szemmel élvezte a hűvös, esti szellőt az erkélyen állva, miközben a gondolatai végre lelassultak és már közel sem száguldoztak annyira, mint vacsora közben. A központban, egy hangulatos étterem teraszán ültek le és Zóra egészen addig nyaggatta az sms küldéssel, amíg nem kezdett el rajta komolyan gondolkodni. Túlságosan jól ismerte őt, így tudta jól, hogy elég elültetnie a bogarat a fülében, ami addig úgysem hagyja majd békén, amíg el nem küldi azt az üzenetet. Egész vacsora alatt a különböző érveken rágódott, míg próbálta tartani a beszélgetés fonalát, és hosszú percekkel később sem tartotta jó ötletnek, hogy írjon a focistának, viszont ahogy a terasz végében lévő kivetítőn meglátta a spanyolok győzelmének visszajátszott perceit, már a táskájában kutatott a telefonja után. Hosszú másodpercekig tanakodott magában, hogy mit is kellene írnia, hiszen hihetetlenül hálás volt a jegyekért, azonban nem akart tolakodó lenni, és azt se szerette volna, ha félreérti az egészet és arra fog gondolni ezután, hogy jóval többet szeretne, és csak ki akarja őt használni. Végül csak pár sorba megírta, hogy mennyire köszöni a jegyeket és gratulált a mérkőzés, illetve a gólja miatt, majd mielőtt még meggondolta volna magát, el is küldte az üzenetet.
Azóta pedig már egy óra is eltelt, időközben hazaértek és egy újabb frissítő tusoláson volt túl, majd már készült bevackolni magát az ágyába, mikor eszébe jutott, hogy kint hagyta a könyvét. Felnyitva szemhéját, mélyet lélegzett a friss levegőből, majd magához véve a regényt, visszasétált a lakásba. Zóra még mindig a fürdőszobában volt, így miután lekapcsolta a nappaliban a villanyt, bement a kisebbik hálóba, ami most egyedül csak az övé volt. Pár hete még Emma egyik évfolyamtársa lakott benne, aki végül összeköltözött a barátjával, azóta pedig üresen állt a szoba, még nem talált új lakótársat magának a nővére. Emiatt is érezte olyan csupasznak, mivel a franciaágyon, az éjjeli- és a ruhás szekrényen kívül semmi más nem volt odabent. Behajtva maga mögött az ajtót, a beszűrődő fényben elbotorkált az ágyig, majd felkapcsolva a kislámpát, befeküdt az ágyba. A könyvjelzőnél nyitotta ki a könyvet, majd próbált teljesen elmerülni a sorokban és nem arra gondolni, hogy a mellette heverő telefon semmi jelét nem mutatja annak, hogy bárki is kereste volna őt.
Percekkel később csak arra lett figyelmes, hogy csendesen bámulja az oldalt, miközben egyre jobban eluralkodott rajta a szomorúság. Pont emiatt nem akart írni a csatárnak, mert valahol sejtette, hogy nem fog válasz érkezni, és hiába nem akarta beleélni magát, várta mégis, hogy írni fog majd valamit, most azonban csalódott volt, mert beigazolódott a sejtése. Sóhajtva rakta vissza a fényképet a lapok közé, majd összecsukta a regényt és az éjjeliszekrényre téve, lecsukta a lámpát. Átfordulva a másik oldalára, a párnája alá csúsztatta a kezét, végül csak elvackolta magát a könnyed paplan alatt és hosszan nézett ki az ablakon, amin nem eresztette le a redőnyt. Valamiért mindig is úgy szeretett aludni, ha kintről beszűrődött a fény, nem mintha félt volna a sötétben, csak megnyugtatta a tény, hogy bármikor kinézhet, és az eget fogja látni.
Csalódott volt, pedig nem lett volna szabad ezt éreznie, megannyi oka lehetett annak, amiért nem reagált semmit a focista. Ráadásul miért is kellett volna bármit is tennie? Lehet, hogy ő erőltette annyira azt, hogy megkapják a jegyeket, hogy hívás nélkül csatlakozott hozzájuk akkor este a bárban, viszont semmilyen kötelezettsége nem volt felé. Sóhajtva hunyta le szemét, és próbálta kiüríteni a fejét, kiűzni belőle a barna szempár tulajdonosát és végre megszabadulni attól a különleges érzéstől is, amit Fernando ébresztett fel benne.

***

Fernando Torres

Mereven bámulta a telefonját és tudta, hogy fel kellene hívnia Olallát, hogy megbeszéljék a korábbi vitájukat, amit a bárban készült fotók idéztek elő, azonban egy gondolata sem terelte arra, hogy megnyomja a zöld gombot, csak neki dőlt a lift hűvös falának. Tisztában volt vele, hogy a végtelenségig nem húzhatja a hívást, mert nem lesz egyszerűbb és csak tovább fog mérgesedni a kapcsolatuk, mivel már így is túl sokat gondolt a képekbe a barátnője. Tény, hogy folyton Olíviát bámulta, minden érzéke a lányra figyelt, de nem vetette rá magát és nem is csalta meg vele. Nem tagadta, hogy nagy benyomást tett rá a kék szemű, hogy pár másodperc alatt elveszett a tekintetében, hogy iszonyat elégedett volt, amikor a saját nevét olvasta le a mezéről, ahogyan azt se, hogy nem egy barátot látott benne, hanem egy igazi nőt…
Meglepve nézett a kezében megrezdülő mobilra, amelyre egy új üzenet érkezett, és ahogy meglátta, hogy ki küldte, rögtön elmosolyodott. Egy rövid pillanatig azt hitte, hogy Olallától érkezett, hogy a jól bevált trükkjeivel akar próbálkozni, aztán rájött, hogy éppen arra várt a nő, hogy ő kezdeményezzen és vallja be, hogy hibázott. A rátörő kíváncsiságnak köszönhetően, sietve nyitotta meg az sms-t, azonban mielőtt még elolvasta volna a pár rövid mondatot, sokáig nézte a kiírt nevet, hogy tényleg nem hallucinálja-e az Olíviát.

Csak szeretném újra megköszönni a jegyeket és gratulálok a gólodhoz. Ügyesek voltatok. :)
Olívia

Semmi különös nem volt az üzenetben, mégis minden figyelmét lekötötte, így arra sem eszmélt fel, hogy időközben megállt a lift és széthúzódtak az ajtók. Kimondhatatlanul jólesett neki a dicséret, amit kapott, amit a barátnőjétől már elég régóta nem hallott és az igazat bevallva már nem is igazán várta. Bántania kellett volna ennek, viszont úgy örült egy mondhatni vad idegen pár szavának, mintha azt maga a spanyol király intézte volna hozzá. Természetesen jobban szerette volna, ha ezt úgy hallja, hogy ott áll előtte Olívia, ha közben a szemeibe nézhet… sóhajtva indult kifelé a már bezáródni készülő liftből, mivel a csoportkör végéig egészen biztos nem tud majd találkozni a barna hajúval, aki talán akkor már nem is lesz Németországban. Minél előbb ki akarta deríteni ezt, egyáltalán nem akarta azt, hogy a mai legyen az utolsó találkozásuk, főleg, hogy nem is tudott vele beszélni, csak a távolból nézhette.
– Visszajössz vagy továbbra is bánkódsz a nagy szerelmed miatt? – Váratlanul érte a kérdés, aminek köszönhetően olyan gyorsan süllyesztette a zsebébe a telefonját, mintha éppen rajta kapták volna.
– Nem bánkódom, de nekem ennyi bőven elég volt az ünneplésből – vonta meg a vállát, majd tovább sétált a szobájuk felé. Volt okuk az ünneplésre, főleg neki, hogy gólt is rúgott, azonban sokkal jobban vágyott arra, hogy beszéljen a fiatal lánnyal, aki minden bizonnyal kezdte elcsavarni a fejét, pedig ezért nem tett sokat és nem is ismerték túl jól egymást.
– Ennyire összevesztettek? – Nem várta, hogy utána jöjjön Sergio, viszont örült annak, hogy végre valakivel beszélhet a problémáiról, mert a hátvéd elég sokat tudott a kapcsolatáról, így nem kellett beavatnia semmibe sem.
– Ne is mond! Egy kép alapján elkönyvelte, hogy már tuti megcsaltam egy tucat nővel – háborodott fel, miközben ledőlt az ágyára. A plafont kezdte el bámulni és igyekezett valamit kitalálni a gondjára, viszont hamarosan beúszott elé Olívia arca és máris azon agyalt, hogyan fog vele újra találkozni.
– Hát azért haver elég rendesen megbámultad azt a kis csajt a múltkor. – Sejtette, hogy többen is észrevették ezt, de ahogyan akkor este se, most sem törődött ezzel. Jól érezte magát a lányokkal, ha visszamenne az időben, biztos nem cselekedne másképp, még úgy sem, hogy tudja jól mennyire kiakadt ezen Olalla. – Szerintem túl fiatal.
– Anyám, csak beszélgettünk, nem döntöttem meg ott mindenki előtt! Nem volt semmi hátsó szándékom, csak ki akartam kapcsolódni – füllentette, arra azonban nem volt szüksége, hogy ezen csámcsogjon minden csapattársa. Nyugodt körülmények között kellet átgondolnia az életét, hogy mit akart a barátnőjétől vagy az alig ismert barna hajútól, ami a folytonos cikizésekkel nem menne. Azt viszont már az üzenet olvasása után is tudta, hogy ha egyedül lesz, akkor fel fogja hívni.
– Aha, és ezért szereztél nekik jegyet is, mi? Legalább kint voltak?
– Az én nevem volt a mezén – vigyorodott el akaratlanul is, és szerette volna, ha ez a következő meccsükön is így lenne. Ahogy visszagondolt, egyetlen egy alkalmat sem tudott felhozni, amikor olyan bizonyítási vágy ébredt volna benne, mint ma, amikor belenézett Olívia szemeibe. Még akkor sem, amikor kint volt a barátnője, akit fele annyira sem érdekelt az, hogy mi ment a pályán vagy az, hogy gólt lőtt és neki ajánlotta.
– Ha most látnád a fejedet, minél előbb szakítanál Olallával és tepernél a kis csajnál. – Nem először tanácsolta már ezt neki Sese, mivel rengetegszer kaptak össze telefonon is, mikor a válogatott miatt voltak szobatársak. Hol kisebbek, hol nagyobbak voltak ezek, viszont mire hazament, már vagy megbeszélték az egészet, vagy valami falatnyi fehérneműben várta és nagyon hamar a szőnyeg alá seperték a problémát. – Legalább megéri?
– Nem mondom, hogy nem tetszik, de ott van Olalla. Sose csalnám meg, még ha már szakítanunk is kellett volna. Ráadásul Olívia nem olyan lány, aki ezt a tényt figyelmen kívül hagyná. – Keveset beszéltek, de tudta jól, hogy a kisebb távolságtartás mögött az állt, hogy foglalt volt. Azt pedig egyáltalán nem akarta kibökni, hogy ha lett volna rá módja, már rég megcsókolta volna a kék szeműt. Ismét maga előtt látta az apró mosolyt, a puha ajkakkal, majd azt a leheletnyi rést, ami úgy hívogatta, mint a mágnes. Képtelen volt kiverni ezt a fejéből, ahogyan az érzést is, hogy meg akarja csókolni.
– Nyugodtan etesd ezzel magad, de engem ne nézz hülyének! Ha nem lenne senkid, már rég azon lennél, hogy felszedd. – Nem akart belegondolni abba, hogy mi lenne, ha szingli lenne, ha tudná, hogy Olíviának sincs senkije. – Megvan a száma, nem? Hívd fel, mert biztos szórakoztatóbb, mint a többieket hallgatni.
– Nem visszafelé indultál? – Idegesítette az andalúz mindentudó vigyora, ahogyan a felesleges tanácsai is, mivel épp arra készült, hogy felhívja a lányt, mikor megjelent. Nem akart fültanút, nyugalomban akart telefonálni, és titkon tartott attól is, hogy egy újabb kikosarazás esetén az egész hotel rajta fog röhögni.
– Már itt sem vagyok, de a helyedben minél előbb befűzném a csajt. Ordít rólad a szex hiány! – Csak horkant egyet, majd lehunyta a szemét és némaságba burkolózott, amivel csak tovább szórakoztatta a szobatársát. Semmi szüksége nem volt arra, hogy más is szembesítse a jelenlegi problémái egyikével, ahogyan arra sem, hogy ráébresszék, hogy megkívánta Olíviát.
Rövid másodpercek múlva már maga előtt is látta abban a lenge ruhában, amit a bárban viselt, amit túl könnyedén le tudott volna róla venni. Nem nézhette olyan sokáig, amíg szerette volna, de ahhoz bőven elég volt, hogy beindulhasson a fantáziája és elképzelje, ahogy egyre kevesebb anyag fedi a törékeny testet, ahogy a kék szempár mélyén vágy lobog. Egy igazi idiótának érezte magát, mivel egy olyan lány után sóvárgott, aki semmi jelét nem adta annak, hogy észrevette az érdeklődését, akinek minden bizonnyal van barátja. Mindezek ellenére, továbbra is maga előtt látta, falatnyi fehérneműben, végleg pedig akkor veszett el, mikor elképzelte, ahogyan kimondja a nevét és úgy mosolyodik el, ahogyan a meccsen is, mikor a gólja után kinézett rá. Ha akkor kettesben vannak, minden bizonnyal az lett volna az a momentum, amikor az utolsó cérna is elszakad nála és nem foglalkozva semmivel sem, megcsókolja. Teljesen lesokkolta az a szükség, amit ezen gondolata idézett elő, sose érezte még azt, hogy valamit ennyire meg kell tennie, hogy ennyire vágyik arra, hogy hozzá érjen a puha ajkakhoz, hogy milyen érzés lenne.
Sóhajtva nyitotta ki szemét, miközben a zsebébe nyúlt és elővette a mobilját, melyen hamarosan már a telefonkönyvben kereste Olívia számát. El kellett valahogy űznie a képzelgéseit, mert bármennyire nem volt semmilyen ráutaló jel, egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy nincs barátja. Bár a srác helyében, biztos nem hagyta volna, hogy nélküle utazzon el, tudta volna jól, hogy bárki megkörnyékezheti a lányt, amire ugyan nem reagálna, de esélyt se adott volna egynek se arra, hogy akár eszébe jusson az, hogy próbálkozzon. Őt se igazán érdekelte, hogy barátnője van, egyedül csak azért nem tett semmit, mert nem volt rá módja, máskülönben valószínűleg most is vele lenne.
Elindítva a hívást, a füléhez emelte a telefont, miközben csak arra tudott gondolni, hogy egyre szánalmasabban viselkedik. Nem lett volna szabad ennyire megfognia a gondolatait ennek a lánynak, hiszen most a focira és a tornára kellene koncentrálnia, nem egy kék szempárra és főleg nem arra, hogy mi mindent tudna csinálni vele.
– Szia – köszönt a telefonba. Fogalma sem volt, hogy mit akar mondani, hogy mit kellene, egyszerűen csak beszélgetni akart vele.
Szia Fernando, Zóra vagyok. Olit nem tudom adni, tusolni van… – Nem hallotta a mondat folytatását, nem tudott a női hangra figyelni. Ahogy meghallotta, hogy mit csinál a lány, gondolatai elkalandoztak és hamarosan már ott állt abban a fürdőszobában és a víz alatt álló meztelen alakot bámulta szemrebbenés nélkül. – Ott vagy még?
– Mi?! Persze, itt vagyok. Ööö, megmondanád neki, hogy kerestem? – Zagyvált össze-vissza, még mindig maga előtt látva a fantáziaképet. Igazat kellett adnia Sergiónak, totál ki volt éhezve. – Vagy hagyd, majd felhívom később. Most mennem kell. Szia! – Azt se várta meg, hogy elköszönjön, azonnal bontotta a hívást. Hülyét csinált magából és biztos volt benne, hogy Zóra levágta, hogy miért szakította meg olyan gyorsan a beszélgetést. De hát mégis mit csinálhatott volna, amikor pár találkozás után ennyire elvette az eszét a lány, aki szinte megmérgezte minden gondolatát? – Ökör vagy Torres és úgy viselkedsz, mint valami tizenéves kölyök, aki összecsinálja magát az első szép lány láttán – korholta magát hangosan, miközben sietősen kelt fel az ágyról és indult meg a fürdő felé. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy huszonkét éves férfi, mert máskülönben hidegen hagyta volna, vagy legalábbis nem reagál rá ilyen hevesen. – Meg fogok őrülni jövő hét szombatig!

***

Molnár Olívia

A hűs reggeli szellő könnyedén lebbentette meg a harmadik emeleti szoba függönyét, majd ugyanígy simított végig a kitakarózva alvó lány bőrén is. Még az igazak álmát aludta, hiába sütött be az ablakon a nap, és hiába csörrent meg röviden a telefonja. Ugyan megfordult, de csak még mélyebbre került az álmatlan alvásba, mintha nem is történt volna semmi sem és talán ez így is maradt volna, ha nem szólalt volna meg újra a mobil, ami most nem hallgatott el olyan hamar, kitartóan próbálta felhívni magára tulajdonosa figyelmét. Már jócskán a dal közepén járt a lejátszó, mikor lassan kinyúlt a barna hajú és az éjjeli szekrényen kezdett el keresgélni.
– Halló? – Ahogy megérezte ujjai között a készüléket, megfogta és a füléhez emelve anélkül fogadta a hívást, hogy megnézte volna, hogy ki keresi. Egy ásítás kíséretében szólalt meg, amiből valószínűleg semmit sem értett a hívó fél, azonban még mindig félálomba volt, így mindebből nem vett észre semmit.
Ugye nem ébresztettelek fel? – Azonnal felpattantak a szemhéjai, mikor meghallotta a férfi hangját.
– Fernando?
Felébresztettelek. Ne haragudj, csak arra gondoltam, hogy most tudok veled beszélni. Eszembe se jutott, hogy még nem vagy fent. – Szüksége volt pár pillanatra, hogy feldolgozza, hogy tényleg a focistával beszél, hogy az előző esti csalódottsága eltűnjön és kíváncsi legyen arra, hogy miért kereste. Ennek ellenére, fogalma sem volt, hogy mit kellene mondania, egyáltalán hogyan viselkedjen. – Tegnap is szerettem volna beszélni veled, csak nem voltál telefon közelben.
– Tényleg? – Sejtette, hogy nagyon jól szórakozott az egyszavas kérdésein, viszont még mindig teljesen meg volt döbbenve és valamiért egyáltalán nem tudta elhinni, hogy a spanyol csatárral beszélget. – Nem szóltak erről… mindig ilyen korán kelsz?
Az a korán nyolc órát jelent Csipkerózsika. Én már túl vagyok a reggelin és a tegnapi meccs kielemzésén is.
– Amióta megkezdődött nekem a szünet, ilyenkor fordulok át a másik oldalamra – dörzsölte meg a szemét. Ugyan hivatalosan még nem volt vége a tanévnek, az osztálytársai nagy része épp az első órájukon szenvedett, ő azonban ebből kimaradt, mivel még az év elején megegyezett az édesapjával, hogyha az elvárásainak megfelelően alakulnak a féléves és az év végi osztályzatai, akkor már a nyitó mérkőzés napján kint lehet Emmánál. Az elmúlt hónapokban minden figyelmét a tanulásra fordította, hiszen meg volt a kellő motivációja és mindennek végül meg is lett az eredménye, már napok óta Lipcsében volt. Az édesanyja nem támogatta az egyezségüket, nem örült annak, hogy egy teljes hetet kihagy, még ha az az utolsó is volt, azt viszont ő sem tagadhatta, hogy igen keményen dolgozott azért, hogy minden korábbi rossz jegyét kijavítsa, és amiből jól állt, abból még többet hozzon ki. Ráadásul nem maradt le semmiről sem, mivel már korábban lezártak mindenkit, a héten csak azoknak kellett felelnie, akik kétesre álltak. Ő pedig még fizikából is megkapta a jobb jegyet, amit egyenesen utált.
Ez gonosz volt! Idejét sem tudom már, hogy mikor tudtam úgy isten igazából lustálkodni. Még ha szabad is lenne, akkor is túl korán felkelek. – Neki közel három hónapja lesz a pihenésre, amire szüksége is volt a fárasztó tanév után és minél jobban szeretett volna feltöltődni, mert semmi jóval nem kecsegtették őket a tanárok, ha a végzős év került szóba.
– Nem hiszem, hogy bárki kényszerített volna arra, hogy profi focista legyél. – Ült fel az ágyban, mert érezte, hogy ez nem lesz olyan rövid beszélgetést, amit pár pillanat múlva le fognak zárni és elköszönnek egymástól. Másodpercek múlva már a felstócolt párnáknak dőlt és felhúzva a lábait, kényelmesen helyezkedett el.
Pedig de. A bátyám mindig magával cipelt, hogy meglegyenek a csapatok. Ha pedig ez nem így lett volna, akkor most mi sem beszélgetnénk, és nagyon sajnálnám, hogy nem ismertelek meg. – Meglepte a kijelentés, ami őszintének hangzott. Egyáltalán nem várta ezt, mivel idáig úgy gondolta, hogy szimplán csak kedvességből viselkedik így a barna szemű, hogy csak a szerencsétlensége miatt volt olyan közvetlen és ezért ajánlotta fel a jegyeket is. Viszont ez a mondat jóval többet tartalmazott ennél, és tény volt, hogy szimpatikusnak találja attól függetlenül, hogy ő volt a kedvenc játékosa, de mint embert nem ismerhette és a kijelentésével mindez váratlanul érte. – Milyen volt a meccs a lelátóról?
– Őszintén, nem volt valami élvezetes. Az ukránok nem sok mindent csináltak egész idő alatt, így eléggé könnyű dolgotok volt. Túl egyoldalú volt. – Nem akart csak azért csupa jót mondani, mert épp Fernando Toresszel beszélt telefonon. – Legalább odaadtad a mezed annak a hátvédnek?
Miért adtam volna oda?
– Gondolom azért akart megállítani, hogy megbeszélje veled, hogy a meccs végén vele cserélj. – Elmosolyodott, ahogy meghallotta a jóízű nevetést. Saját magát is meglepte azzal a könnyedséggel, amivel beszélt, mással kellett ahhoz jó pár hét, hogy így el tudja engedni magát és közben ne kattogjon az agya, hogy vajon mit gondolhat róla a másik. Jelenleg csak élvezte a csevegést a spanyollal, gondolkodni pedig később is rá fog érni.
Nem adtam oda senkinek, valaki másnak szánom. – Valamiért beugrott elé az a rejtélyes mosoly, amit a bárban is többször látott az arcán. – Viszont azt nem jó hallani, hogy nem érezted jól magad a tegnapi meccsen. Szívesen szerzek a következőkre is…
– Jézusom, erre nincs semmi szükség! Így is egy egész életen át hálás lehetek neked ezért a három jegyért is, ráadásul biztos egy vagyonba kerülhettek – vágott azonnal a szavába mielőtt még befejezhette volna a mondatát. Rettenetesen jólesett neki, hogy fel akarta ezt ajánlani és ugyanannyira örült annak is, hogy tegnap kint lehetett a stadionban, azonban nem akart telhetetlennek tűnni, vagy olyannak, aki kihasználja a pár napos ismertségüket és valaki jólelkűségét. – A képernyőn keresztül is jó lesz látni a meccseteket.
Biztos?
– Igen. Egészen tegnap előttig úgy volt, hogy itthon fogom megnézni. Szóval tényleg nagyon szépen köszönöm, és bármit is mondtam, egy igazi élmény volt, amit sose fogok elfelejteni. – Fogalma sem volt, hogy már hanyadjára köszönte meg, de még mindig nem érezte elégnek. Egyáltalán nem volt abban biztos, hogy valaha sikerülne bármivel is meghálálnia a kedvességét, amit más valószínűleg nem tett volna meg.
Olívia már azzal megköszönted, hogy az én nevem van a mezed hátulján. Tényleg, nem akartad aláíratni a boltban? – Pillanatok alatt elfeledkezett mindenről, a hozzá intézet kérdésről is, csak azt ízlelgette magában, ahogyan kimondta a nevét. Teljesen más hatást gyakorolt rá, mint korábban bármikor, amikor valaki kimondta, mintha most először hallaná kiejtve a nevét. Úgy hangzott a férfitől, mintha igazán különleges lenne. – Olívia?
– Tessék? – Nem tudta volna megmondani, hogy mire kellene válaszolnia, a gondolatai ezer meg egy felé cikáztak, de az közös volt bennük, hogy a csatár körül forogtak, akivel már hosszú percek óta beszélgetett.
Ha szeretnéd, aláírom a mezedet. – Érezte, hogy rajta mosolyog a másik, hogy szórakoztatja a hirtelen támadt szétszórtsága, amitől zavarba jött rögtön és még jobban a nehezére esett a koncentrálás.
– Kedves vagy, de nem szeretném, mert akkor többet biztos nem venném fel. Itt pedig nincs másik mezem. – Egy igazi kincs lett volna a számára, egy boldog emlék, amire boldogan gondolt volna vissza évek múlva és pont emiatt nem hordta volna, nehogy lekopjon az autogram. Ugyan egyáltalán nem hitt abban, hogy bármikor máskor lesz alkalma úgy felvenni, hogy kint a stadionban nézheti majd végig a mérkőzést, viszont otthon mindig mezekben nézték az édesapjával a tévén keresztül.
Azért ha meggondolnád magad, nyugodtan szólj. Szívesen aláírom és még közös képet is csinálhatunk.
– Attól függetlenül, hogy milyen név van a hátulján, én nem vagyok olyan mániákus, mint a többi rajongótok. Nem fog összedőlni a világom, ha nem lesz közös fotóm veled, vagy bárki mással a csapatból. – Rosszul esett neki, hogy ha nyíltan nem is, de valahol azokhoz a hisztérikákhoz hasonlítja Fernando, pedig eddig egyszer sem viselkedett úgy, amikor találkoztak, sőt! Többször szemrehányóan jegyezte meg neki, hogy mennyire frusztrálja az, hogy egyenesen menekül tőle, most mégis mást sugalltak a szavai. Ha nem lökte volna fel az a férfi, biztos nem várta volna meg a focistákat és aláírást se kért volna egyikőjüktől sem. Ő tényleg a játékot szerette, mert ugyan megvoltak a maga kedvencei, azonban a tudásuk miatt szerette őket és nem azért, mert jól néztek ki. Az számára mellékes volt, ahogyan Zóra mondta volna, csak grátisz volt néhányukkal kapcsolatban.
Tudom, és nem is akartalak velük egy szinten megemlíteni. Máskülönben a számomat sem adtam volna meg, de bízom abban, hogy nem fogsz visszaélni ezzel. – Próbálta helyre hozni az előbbi baklövését a barna szemű és a bizalmával valamit sikerült is javítania. Bár az is igaz volt, hogy nem is ő akarta annyira azt, hogy számot cseréljenek.
– Pedig már épp kezdtem tervezgetni, hogyan juttassam el a rajongói táborodnak – viccelt és remélte, hogy érti is, mivel igazából a közelükbe se menne azoknak a lányoknak. Bőven elég volt neki is, hogy egy-egy meccsen hallotta a visításukat, amikor meglátták az aktuális helyes pasit, ő pedig a lehető legmesszebb szeretett volna akkor lenni tőlük.
Akkor jobb, ha kikapcsolom majd a telefonom. Viszont, ha most nem haragszol, akkor elköszönök. Van mára jó pár kötelező programunk és muszáj vagyok készülődni. Ha mégis meggondolnád magad, nyugodtan szólj, rendben! Vissza foglak hívni, ha nem veszem fel, vagy írj megint egy smst.
– Rendben és tényleg köszönöm Fernando! – Kimondhatatlanul örült annak, hogy felhívta a csatár, annak viszont annyira nem, hogy ilyen hamar el kell köszönnie tőle. Olyan érzése volt, mintha már hosszú évek óta ismernék egymást, sőt, barátok lennének. Emiatt ment számára könnyedén a társalgás, hiába találkoztak mindössze pár napja. – Szia!
Szívesen, és remélem, hogy hamarosan újra látlak. Szia!
Úgy mosolygott még pillanatokkal később is, mint egy igazi idióta, mint egy tini, aki épp az imént beszélt negyedórát a suli népszerű pasijával… Ekkor fogta fel, hogy mennyit társalogtak, hogy hallotta a focista hangján, hogy nem szívesen búcsúzik. Egyszerűen nem tudta hová tenni az egészet, ahogyan azt a kislányos örömöt sem, amit érzett. Nem tagadta, hogy ne tartotta volna jóképűnek, emiatt talán érthető is lett volna ez az érzés, azonban tudta jól, hogy barátnője van, ráadásul abban végképp nem hitt, hogy akarhatna tőle valamit. Nevetségesnek érezte ezt a gondolatát, mégsem múlt el ez, amin az sem segített, hogy Fernando még találkozni szeretett volna vele. Fogalma sem volt, hogy mit is jelentett ez valójában, de nem is akart ezzel foglalkozni, nehogy túlságosan beleélje magát valamibe, amibe csak ő hitt, reménykedett. Eszével tudta jól, hogy ez az érdeklődés nem fog olyan sokáig tartani, hamarosan már nem akar majd vele találkozni a spanyol, emiatt sem kell reménykednie, hogy bármi is van az egész mögött, hiszen már így is kész csoda volt, ami történt.
Mélyet lélegezve, visszarakta az éjjeli szekrényre telefonját, miközben próbálta kiverni a fejéből a beszélgetést és a hozzá kapcsolódó gondolatokat is. Jó döntésnek tartotta, hogy nem fogadta el az újabb jegyeket, amik csak tovább bonyolítottak volna mindent, ráadásul már így is túl kusza volt minden. Még sose zavarták így össze, főleg nem egy pasi, és nem is tudta volna megmondani, hogy hogyan és mikor sikerült ez a barna szeműnek.
– A spanyolod volt az, igaz? – Váratlanul érte Zóra kérdése, mivel nem hallotta a mozgolódást, és nem is érezte magán a tekintetét. Abba már bele se akart gondolni, hogy mennyit hallhatott a telefonálásából.
– Mivel valaki elfelejtette mondani, hogy tegnap este keresett…
– Na ácsi! Én szóltam volna, csak amikor hívott épp tusoltál, aztán meg a szüleiddel beszéltél. Pluszban azt mondta, hogy majd később próbálkozik, nem gondoltam, hogy ez reggelt jelent nála – szólt közbe barátnője, amivel elhallgattatta. Tudta jól, hogy ezek után csak még jobban fogja piszkálni Fernandóval, mert ha rajta múlt volna, már régen túl lettek volna az első randin és a másodikra készülne. – Ezek után pedig hallani se akarok arról, hogy nem vagy oda érte, vagy hogy ez ne lenne kölcsönös. – A bár óta folyton ezt hajtogatta, hogy végig őt bámulta, hogy attól függetlenül, hogy nem vette észre, elég intenzíven flörtöltek. Hiába próbált azzal érvelni, hogy barátnője van a focistának, csak azt reagálta, hogy ez nem érződött.
– Mondtam már, hogy rosszul látod.
– Persze Angyalka, persze. – Bólogatott beleegyezően a mindentudó vigyorával Zóra, amit most kifejezetten utált. Lehet, hogy jó pasinak tartotta, de nem volt oda érte, és főleg nem volt ez kölcsönös. – Jut eszembe, ha már ennyire ellenkezel, akkor majd kérdezd meg tőle, hogy miért köszönt el tőlem olyan gyorsan, amikor mondtam, hogy tusolni vagy. – Kacsintott rá, majd még mindig mosolyogva kisétált az ajtón, míg ő csak füstölgött magában.
– Gondolom, nem akart zavarni, ha már velem akart beszélni – motyogta félig hangosan és próbált elvonatkoztatni attól, hogy ez milyen naivnak hangzott, és hogy igyekezett bebeszélni magának is. Nem akart odafigyelni Zóra célozgatásaira, ahogyan semmi másra sem, így gyorsan vágta magát fekvő helyzetbe és rántotta magára a takarót úgy, hogy még a feje búbja sem látszódott ki. Próbált kikapcsolni, azonban pillanatok múlva már maga előtt is látta mindazt, amire utalgattak már neki napok óta, látta, hogy Fernando tényleg úgy néz rá, ahogyan arra felhívták a figyelmét, hogy talán tényleg akar tőle valamit. Tehetetlenül nyögött fel és kiabált hangosan, amire csak kacagás érkezett pár szóval egyetemben, amiből tudta jól, hogy a tulajdonosának igaza van. – Most nagyon utállak!
– Én azért még szeretlek.

2 megjegyzés:

  1. Szia :) Nagyon tetszik eddig a történet. Jól megfogalmazott és a karakterek is szerezhetők már az első perctől kezdve. :) Nagyon jól írsz és a blogod kinézete is szuperül van megcsinálva. :) Csak így tovább! :)
    Várom a folytatást, remélem hamar érkezik. :)

    Puszi,
    Julie

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Örülök, hogy tetszik a történet, illetve, hogy a karakterek is. Köszönöm szépen, bár a csodás külső nem az én munkám eredménye. Ez Lia csodás szerkesztése, amibe még mindig szerelmes vagyok, mert nagyon jól kifejezi a történetet.
      Remélem, a folytatás is ugyanígy tetszeni fog!

      Puszi,
      Catalina

      Törlés