2. My unlucky day

Fernando Torres

– Jól vagy? – Kérdezem meg tőle azonnal, kissé felemelkedve róla. Nem igen fogok választ kapni, mivel az előbb nem éppen spanyolul beszélt. Remélem, nem ismert még fel?! Nem akarok sikításokat hallani, inkább hallgatnám, ahogyan beszél. Bár az is igaz, hogy a barátnői is csendben vannak, ők már biztos felismerték a többieket.

– Olívia… – Nem ad semmilyen választ, csak engem néz. Szóval rájött, hogy ki is vagyok, bár ezt a szürkés tekintetben nem veszem észre.

– Minden rendben lesz, ha végre felállhatok. – Utal arra spanyolul, hogy még mindig rajta fekszem. Kicsit meglep a válaszával, mivel előbb nem ezen a nyelven beszélt. Ez biztos kiül arcomra is, mivel elmosolyodik. Felfogva, hogy mit mond, gyorsan felállok, majd neki is segítek. Még mindig nem utal semmi arra, hogy felismert volna, pedig tudom, ez már megtörtént. Miért nem csinálják azt, amit a többi lány is szokott? Talán azért, mert nem miattunk vannak itt.

Molnár Olívia

– Aú! Ez most mire volt jó? – Teszem fel kérdésem spanyolul, eléggé bosszúsan. Még jó, hogy a sima nyelvórák mellett egy intenzívebb tanfolyamra is jártam, így most nem nyögdécselek, hanem tudok folyékonyan beszélni, bár így elég nehéz. Miért kellett végig húznia a szerzet sebemen az ujjait?

– Azt mondtad, hogy minden rendben van. Csak meg akartam bizonyosodni efelől – válaszolja, miközben oldalról látom, hogy Lea és Kata is egyet ért vele. Mellém kellene állniuk, és nem lefagyni, mert csak pár méterre áll tőlük a kedvenc játékosuk. Én sem teszem ezt.

– Mi történt itt? – Érkezik meg az edző is, Luis Aragonés. Remek, már csak ő hiányzott. Most már biztos nem fogok hamar szabadulni, pedig én aludni akarok. Fáradt és álmos vagyok. – Jól van? Nagyon fehér lett az arca. Mi történt?

– Igen, nincs… – Nem tudom befejezni mondatom, mivel sikeresen közbe avatkoznak. Jó, lehet felrepedt a szemöldököm, de nem fogok belehalni. Egy kis vérveszteség még nem a világ vége.

– Egymásba ütköztünk, és a kezéből ítélve, felrepedt a bőre. – Lemondóan felhúzom épp szemöldököm, közben fel is sóhajtok, amire csak nevetés érkezik. Hát persze, hogy a két kedvenc az. Csak érjek egyszer a hotelba, azt Chicáék nem fogják megköszönni.

– Ennyitől nem fog leszakadni az ég! Nem kaptam halálos sérülést. – Gondolom egyikőjük sem várta, hogy így fogom kezelni a helyzetet. Tényleg nem minden napi, hogy az ember lánya belefut a spanyol válogatott csatárjába, majd az egész csapattal társalog, de ez nem ok arra, hogy ájuldozzak. Na végre, hogy valamelyiknek van annyi esze, hogy ad egy zsebkendőt is. – Köszönöm!

– Jobb lenne, ha látná az orvosunk is, és ő elmondaná a véleményét. Nincs apelláta. – Még nem is tiltakozom, de máris lehurrognak. Tegyük hozzá, hogy ők az én második számú kedvenc válogatottam. Csodás, ezek után át kell gondolnom a ranglista élét.

– Hadd nézem azt a sebet. – Lép elém egy idősebb férfi, majd a legközelebb lévő padra ültet le, miközben elemeli kezem. Jó, hogy nem vagyok sírós fajta, mert ahogy vizsgálgat a doki, nem éppen kellemes jelzők jutnak eszembe. Szerencsémre hamar végez, majd miután kezembe ad egy kisebb gézpólyát, nem nyúl többet sebemhez. – Össze kell varrni. Túl mély és hosszú ahhoz, hogy magától gyógyuljon.

– Akkor velünk jön, és a szálláson megkapja a megfelelő ellátást – mondja ellenvetést nem tűrően az edző, miközben már elindul. Miért kell nekem ilyen szerencsétlennek lennem?

– Mi megyünk utánad – szólal meg Kata és Lea egyszerre. Eddig mindketten csendben bírtak lenni. Gondolom, túlságosan lefoglalta őket egy bizonyos kapus és hátvád tanulmányozása.

– Jé, még nem némultatok meg?! Ti meg igazán csendben maradhatnátok – beszélek kicsit sem kedvesen, magyarul. Nem kell nekik mindent érteni. Különben meg nem tehetek róla, hogy nem volt tervben ez a kitérő és így nem esik túlságosan jól. Ráadásul mire ágyba kerülök, tuti, egyenlő leszek egy hullával.

– Valaki nincs jó hangulatában. – Állapítja meg mellőlem, elviekben kedvenc csatárom. A mai nap után, ezt is át kell gondolnom. Mielőtt bármit is válaszolhatnék, megfogja szabad kezem, majd lassan maga után kezd húzni. Teljesen meglep ezzel, így kicsi fáziskéséssel válaszolok kérdésére is. – Még meg sem kérdeztem, hogy hívnak?

– Olívia, ismerősöknek csak Oli. Tudod, azért mert felrepedt a szemöldököm, még nem akarok a címlapokra kerülni azzal, hogy velem csalod meg a barátnődet – válaszolom neki, miközben kihúzom kezem az övéből. Sejtem, hogy ezzel és viselkedésemmel is meglepem, de nem nagyon érdekel.

– Mindig ilyen vagy? Legtöbbször, ha meglátnak minket ájuldozva, sikítva gyűlnek körénk – beszél arról, amivel én eltérek a szokásos rajongóitól. Lehet, ha nem így futunk össze, akkor nem vagyok ilyen morcos hangulatban, de nem sokkal lennék másabb.

– Miért kellene nekem is ezeket csinálni? – Kérdezem meg kissé felháborodottan. Nem értem, hogy miért kellene úgy viselkednem, mint azoknak az elvetemülteknek, akik Spanyolországban szoktak rájuk várni?! Én nem vagyok olyan, ráadásul nem kellene ennyire biztosnak lennie abban, hogy ők a kedvenceim. – Különben meg, miből gondolod, hogy nektek szurkolok?

– Mert nem így van? – Kérdez vissza, miközben újra meg fogja kezem. Most vagy én vagyok a bolond, mert képzelődöm, vagy ő nem hallotta meg, amit mondtam?! Vagy egyszerűen csak nem veszi figyelembe azt, amit mondtam neki.

– Direkt csinálod? – Pillantok rá bosszúsan. Persze, ezzel hárítok is, mivel nem kell tudnia a választ, de akkor sem akarok a címlapokon szerepelni holnap. – Nem akarok ismert lenni. Ráadásul ez után a fanatikus csajok kinyírnak.

– Ne aggódj, nem fogom hagyni – jelenti ki magabiztosan, miközben elérjük a buszt. Teljesen ledöbbent ezzel a mondatával. Mit akar ezzel? Megszólalni sem tudok, de nem is foglalkozik ezzel. Egyszerűen csak felhúz maga után a buszra, ahol már pár játékos fent van. Azért ennyire nem nézek ki szörnyen, hogy így megbámuljanak. Bár érdekes látvány lehet, hogy Fernando a kezem fogja, miközben én a másikkal a felrepedt szemöldököm takarom. – Gyere, ülj le ide! Nem festesz valami jól.

– És ezt vajon kinek köszönhetem?! – Vonom fel sértetlen szemöldököm. A többiek csak nevetnek, hiszen nem éppen megszokott a viselkedésem náluk. Gondolom, eddig rajtam kívül nem sokan beszéltek így vele. Felsóhajtva, leülök a külső ülésre, miközben ő belsővel teszi ugyanezt. Muszáj mosolyognom rajta, mivel igencsak felhúztam egy kicsit.

– Honnan is jöttetek? – Kapom a kérdés, mire ennek irányába fordulok. Á, szóval a két kedvenc el tudott szakadni a csajoktól?! Ahogy láttam, ez nem igen volt könnyű nekik, bár minden bizonnyal ezt ma még meg fogják ismételni.

– Puskás? – Tuti, hogy ezzel mindent elmondok, amit tudni akarnak. Főleg Iker és Sergio, hiszen az említett magyar játékos, szerves része volt a klubjuk történelmüknek.

– Még egy normális Real drukker – jelentik ki mosolyogva, bár nem értem, miért ilyen magabiztosak magukban. Nem tettem és teszek semmi utalást arra, hogy kinek szurkolok. Erre ők itt jobban tudnak mindent tőlem.

– Elmondanátok, hogy miért vagytok ebben olyan biztosak?! És erre te is válaszolhatnál. – Pillantok hátra, mivel nem ülök rendesen az ülésen. Csak annyit észlelek, hogy felém dőlve, elnyúl jobb oldalam mellett, majd kezemet fogja meg. Érdeklődve figyelem, miközben kicsit feszélyez a kialakult helyzet. Ahhoz, hogy ezt meg tudja tenni, teljesen a hátamhoz simul, miközben érzem érintését karomon.

– Túlságosan feltűnő a karkötőd. – Érkezik közvetlen a fülem mellől a kijelentés, miközben meg fogja az említett darabot. Teljesen megfeledkeztem róla. Ebből viszont rájöhetnek a többire is, bár a csapatokra utaló, az nem egyértelmű, csak ha elmagyarázom. – Ahogyan a francia is.

– Így könnyű – morgom orrom alatt, amire ismét csak nevetést kapok. Azonban ennél sokkal jobban zavar az, hogy még mindig nekem dől, mintha ez olyan természetes lenne. Látva, hogy a piros-fehéret nézi, lassan kicsit felé fordulok. – Liverpool.

– És a többi? – Kapom a kérdést, miközben szemeimbe néz. Ezt nem kellett volna. Lehet, hogy még nem volt komolyabb dolgom pasival, de azt már rég tudom, hogy az én legnagyobb gyenge pontom, azok a barna szemek.

– Nem kell mindent tudnod. Különben meg pár óra múlva már arra sem fogsz emlékezni, hogy találkoztál velem – mondom ki véleményem. Miért is emlékezne rám? Hiszen csak egy vagyok a sok szurkoló közül.

– Tudod, nem találkozom minden nap olyan nyugodt személyiségekkel, mint te – válaszolja még mindig szürkés tekintetembe nézve. Most csak meg akar nyugtatni, vagy tényleg komolyan gondolja? – Ráadásul az sem, hogy valakit jobban érdekel a foci, mint mi!

– Ezt… – Tenném fel kérdésem meglepődve, hiszen nem ismer, honnan tudná ezt? Azonban nem tudom megtenni, mivel másik kezével bal kezemhez nyúl, így teljesen közre fogva engem. Mindezt olyan nyugodtan és természetesen teszi, mintha ez normális lenne.

– Nem minden lány hord ilyet – mondja, a kezemen lévő gumis karkötők felé biccentve. Jó, ebben igaza van, hogy tényleg nem hordanak ilyet, de ebből még nem tudhatja. Ennyire nem egyértelmű.

– Szoktál játszani? – Kapom a megszokott döbbent kérdést. A mosolyogva nézek Sergiora, aki nem akarja elhinni az egészet.

– Nem, csak viccből töröm össze magam, míg a többiek nem csinálnak semmit – válaszolom, majd nem foglalkozva tovább velük, megfordulok és neki dőlök a háttámlának. Fernando keze még mindig hátamnál és kezemnél volt, de annyira lefáradtam már, hogy most még ez sem zavar.

– Fáj még? – Törte meg a beálló csendet, miközben kezemet megfogva, elemeli a gézt sebemről. Annyira már nem vérzik, de azért még mindig nem áll el. Persze nem látom, de érzem, ahogyan a bőrömön folyik, így gyorsan visszarakom kezemet.

– Eddig sem fájt nagyon – válaszolom csendesen, felé fordítva fejem. Bevallom, kicsit fáj, de annyira, hogy belehaljak, nem. Ha ez így lenne, az nem én lennék.

– Biztos? – Szakítja meg gondolkodásom. Még a kinti ferdítésem után érthető, hogy most kérdőre von, de kivételesen ebben nem hazudok. Lehunyva szeme, bólintok neki, majd visszaemelem fejem.

– Meddig tart az út? – Kérdezek vissza, miközben mélyeket lélegzem. Egyáltalán nem így terveztem a megérkezést. Ki akarná így megélni az első óráját Lipcsében, hogy belebotlik szó szerint valakibe, ami után orvosra van szükség? Bár, ha azt is hozzá teszem, hogy a másik fél Fernando Torres, szerintem sokan nem bánnák. Fogalmam sincs, hogy én mit választanék, ha lehetne.

– Még egy fél óra – feleli, közben végig érzem, hogy engem figyel. Ezt nem csak ő teszi, mivel rengeteg pillantást érzek magamon. Nincs semmi különös rajtam, amivel okot adnék erre, így túlságosan is zavarba ejtő az egész. Ez pedig igencsak meglátszik rajtam is, mivel érzem, hogy elmosolyodik mellettem.

– Miért bámultok ennyire? – Nem bírom ki, hogy ne szólaljak meg, mivel idegesítő a kialakult helyzet. Nem vagyok látványosság, se híresség, hogy ezt csinálják.

– Más rég sírna a helyedben. – Érkezik az ok, ha jól sejtem Villától. Ennyire meglepő lenne a viselkedésem?

– Jobb lenne, ha itt hisztiznék?! Inkább csendben tűrök – mondom ki gondolatom, miközben az ülésen fészkelődöm. Nem tehetek róla, teljesen kimerültem. Terveim szerint már rég az ágyban aludnék, nem egy buszon zötykölődnék a spanyol válogatott társaságában. Álmos vagyok, úgy bámulnak, mintha földönkívüli lennék és még lesz egy kisebb orvosi beavatkozásom is. Azt hiszem, ezért sem meglepő, hogy ekkorákat ásítok.

Fernando Torres

Elaludt, biztos alszik. Persze eddig sem beszélt sokat, ami kicsit meglep, de látszik rajta, hogy nagyon fáradt. Ráadásul még egymásba is mentünk, és a végkifejlet alapján ő húzta a rövidebbet, bár ezt nem nagyon mutatja ki.

Szegény, biztos nem így képzelte el az estéjét. Valamivel kárpótolnom kellene, hiszen én is figyelmetlen voltam! Bár így találkoztam vele, és hiába mondja, hogy nem fogok rá emlékezni, tuti nem így lesz! Hogyan is tudnám elfelejteni azokat a szürkés szemeket?

– Fernando, mindjárt megérkezünk. Felébresztenéd? – Kérdezi Luis, mire csak bólintok. Felállva, kilépek a sorból, majd elé guggolva, végig simítok arcán. Nem is kell többet próbálkoznom, mivel lassan kinyitja álmos szemeit, majd rám pillant.

– Mindjárt a hotelnél vagyunk – mondom neki halkan, miközben pislog párat. Vajon mindig ilyen aranyos, mikor felébred?

– Csak még egy percet – válaszolja, újra lehunyva szemeit. Nem ismerem, de ezen szívesen változtatok, és ahogy láttam, ezzel Ikerék is így vannak.

– Most már muszáj felkelned Oli – jelentem ki, miközben nem tudom megállni, hogy ne simítsak végig arcán. Egyszerűen muszáj.

– Csak az ismerőseim hívnak így, te pedig nem tartozol közéjük. – Kapom a kemény választ. Eddig még senki nem beszélt így velem. Más örülne, ha beszélhetne velem, akár egy percet is. Viszont pont ez az, ami annyira tetszik benne. Nem nagyon törődik azzal, hogy kik vagyunk, vagyok. – Ki engednél?!

– De így nekem könnyebb kimondani a nevedet – válaszolom, majd felállok előle. Biztos vagyok benne, hogy ezt sem fogja válasz nélkül hagyni. Egy órája sincs, hogy egymásba botlottunk volna, de ezt már tudom róla.

–  Rendben, de akkor Nandithonak foglak hívni, nem Fernandonak. Ezt sokkal könnyebb kimondani. – Minek kell megszólalnom. Persze vele együtt mosolygom, de kicsit talál túlságosan is merész.

–  Nem gondolod, hogy az idősebbnek kijár egy kevés tisztelet? – Most már nem hagyhatom abba. Különben meg jó nézni azt a félmosolyt, ami most is ott van az arcán.

–  Pontosan ezért nem kapod meg – válaszolja egyszerűen, majd elindul lefelé. Remélem, nem most találkozom vele utoljára!

–  Barátocskám, azt hiszem, emberedre találtál az ifjú hölgy személyében. – Veregeti meg vállam Cesc. Nem mond hülyeséget.

–  Legalább van, aki megmeri mondani neki az igazat. Azt hiszem, jobb lenne, ha minden meccs előtt találkoznak majd. Ahogy elnézem, kicsit felhúzta a mi kilencesünket. Ebből kiindulva, biztos vagyok benne, hogy ösztönzőleg is tud rá hatni. – Ha Sergio nem szólna közben, nem is ő lenne. Miért van olyan érzésem, hogy ennyivel még nem fejezte be?! – Ehhez pedig egy tíz-nyolc évvel fiatalabb csaj kellett. Még Oli sem tudja ezt elérni nálad. Te szent ég, milyen féltékeny lesz holnap, ha meglátja a képeket rólatok!

– Ennyire ne fiatalítsatok. – Torpan meg, majd felénk fordul. Még meg sem figyeltebb jobban vonásait. Túlságosan lekötöttek a szemei, amik most inkább zöldek. – Milyen tíz évről beszéltek? Talán tizenkettőnek nézek ki? Szomorú tény nektek, de tizenhét múltam.

– Persze, kislány. Miért hinnénk neked, mikor nem nézel ki annyinak? – Beszél Iker, miközben én csak őt figyelem. Tény, hogy nem néz ki annyinak, amennyinek vallja magát, de a viselkedése mindent elárul.

– Mibe fogadunk, hogy igazam van? – Teszi fel fogadás ajánlatát magabiztosan. A szemei is így csillognak, szóval a srácok igencsak veszíteni fognak. Én se hinnék neki, de ha jól sejtem, akkor a tekintetéből mindent meg lehet tudni.

– Egy vacsora velünk, és három első sorba szóló jegy a csoportmérkőzésekre. Természetesen ez él a döntőre is. – Szóval erre megy ki az egész. Csak azért mennek ilyen könnyen bele, mert találkozni akarnak a másik két lánnyal. Remélem rám is gondolnak.

– Ha megkérdezitek őket, biztos igent mondanának, de ha nektek így könnyebb, akkor tessék. – Mosolyodik el, miközben felénk nyújt egy kártyát. Közelebb lépek én is, ahogy a többiek is, hogy lássak mindent. 1989. április 25. Szóval lesz egy kellemes estém, és egy vacsorám, vele… – Majd közöljétek velük a nyereményüket, ha ideérnek. Viszont mivel nem akarok gyertyatartó szerepet, így csak négyesben fogtok vacsizni. Valaki megmutatná, hová kellene mennem?

– Gyere, megmutatom – mondom, majd megfogva kezét, elindulok a bejárat felé. Cseppet sem érdekel, hogy holnap milyen képek jelennek meg rólunk. Ő a legnyomosabb érvem arra, hogy most már lépjek Olallával kapcsolatban.

Kocsis Kata

– Ejha! Szép kis járgány, de nem túl nagy, egy ilyen gyönyörű teremtésnek? – Nyitja ki nekem az ajtót Iker, Leának meg Sergi. Ha valaki reggel azzal állít elő, hogy ma mindez velem fog megtörténni, biztos kiröhögöm, és nem hiszem egy szavát sem.

– Köszönöm! A mai világban már csak ilyenekben lehet többé-kevésbé biztonságban utazni. Különben meg csak kölcsönözzük. – Mosolyodom el Leával együtt, miközben elindulunk a szálloda felé. Vajon hol lehet Chica? – Oli már az orvosnál van?

– Fernando vitte be a dokihoz. – adja a választ Sergio. Nagyon úgy tűnik nekem, hogy tetszik neki Lea, ami persze kölcsönös. – Viszont elég szépen kiosztotta, ezt meg kell hagyni.

– Ha nem tette volna meg, nem is ismernék rá. – Nevettünk együtt. Meglepet volna a dolog, ha nem morgolódik végig, és nem oktatja ki Torrest, hiába az egyik kedvencéről van szó.

– Holnap este ráértek? – Hallom a kérdést, ami megdöbbent. Már az is hihetetlen, hogy itt vagyunk velük. Biztos csak hallucinálom ezt a kérdést! – Elveszítettünk egy fogadást, így tartozunk nektek egy vacsorával.

– Miben fogadtatok vele? – Tesszük fel egyszerre kérdésünk, kicsit kikerekedett szemekkel. Nem egyszer tettem meg ezt én is, így már tudom, hogy ne tegyem meg. Különböző sorsoláson is piszok szerencséje van Chicákan, ezért sem érdemes ellene fogadni!

– Nem hittük el neki, hogy tizenhét éves – feleli Iker mosolyogva. Lemondóan rázom fejem, mivel ebbe a csapdába mi is beleestünk, ahogy sokan mások is. Senki sem hiszi el neki, ha meglátja, hogy ennyi idős lenne.

– Ezt mi is tudjuk, és ezért sem fogadunk ellene – mondja helyettem Lea, mikor belépet az épületbe. Mindenhol csak a válogatott ruháiban lévő személyek mozognak és a szálloda dolgozói, sehol semmilyen külsős, rajtunk kívül.

– Viszont beszélhetnétek vele, mivel ő nem akar jönni vacsizni. – Ez sem meglepő. Sosem szeret feleslegesen beszélni, így ez másra is kihat. Valahol meg tudom érteni, hiszen nem olyan jó ötödiknek lenni. – Valaki pedig nagyon örülne, ha ott lenne ő is.

Á, szóval a kilences sem akar kimaradni a fogadás teljesítéséből?! De hát neki barátnője van, és ezt Oli is azonnal felemlegetné. Lehet, hogy csak egy éve ismerem, viszont ez így lenne. A korához képest komoly, talán túlságosan is.

Az egyik zárt ajtónál állunk meg, ahonnan hangok szűrődnek ki. Remélem, minden rendben van Olíviával, Bár ismerve őt, ha törik, ha szakad, nem fogja senkivel sem megosztani, ha nincs jól. Keményfejű, és nagyon makacs.

Ezért nem lehet kimozdítani a negatív világnézetéből sem. Hiába próbálkozunk, eddig még nem jártunk eredménnyel. Most viszont lehet lesz, aki ezen változtatni fog, vagyis remélem, hogy ezt fogja elérni, és nem rosszabbodni fog ez.

Túl nagy lett bent a csend. Ez pedig már a többieknek is feltűnik. Jó, nem sikításra várok, egy szó is elég lenne ahhoz, hogy tudjam, jól van. Sose siránkozik, pedig a keze miatt lenne rá elég sok oka. A helyében már biztos balhét csináltam volna az orvosoknál. Nem igaz, hogy nem tudnak semmit sem kitalálni.

– Jól vagy? – Guggol le elém Iker. Mielőtt bármit is válaszolhatnék, kinyílik az ajtó, mire egyszerre ugrunk fel Leával. Oli jön ki, mögötte Fernando, aki kicsit összezavarodva nézi barátnőnket. Gondolom, meglepte, hogy szó nélkül törte az öltéseket. – Máris végeztetek?

– Nem, csak elfogyott a cérna. Mit gondoltatok, hogy kisírt szemekkel, fél ájultan fogok kitámolyogni? – Kérdezi cseppet sem nyugodtan. Azt hiszem jobb, ha minél hamarább megyünk a hotelba. Nincs humoránál, de ez érthető. – Hét öltéstől még nem fogok kifeküdni, nem úgy, mint a barátotok.

– Nando minden rendben? – Szólal meg David, aki most érkezik hozzánk. Tény és való, hogy nincs valami fényes állapotban, pedig vele nem történt senki.

– Az életben nem láttam, hogy valaki rezzenéstelen arccal ül végig, miközben a szemöldökét varrják össze. – Hát igen. Van pár különös dolga Olinak, ami nem hétköznapi. Ilyen a fájdalom tűrése is, bár ez a csuklójára nem érvényes, de ezt elnézzük neki.

– Csak a ti kedvetekért nem fogok sírn! – mondja határozottan. Lehet, hogy nem mutatja ki, de azért neki sem olyan könnyű elviselni hét öltést, és láthatólag nagyon is fáradt. Ráadásul nem is kicsi a seb, amit most már leragasztottak, így csak a fehér védő anyag látszik. – Nem érzem valami jól magam, mehetnénk a szállodába? Szeretnék végre aludni.

– Persze, csak a megnyert vacsorát kell lefixálnunk – mondom mosolyogva, miközben magyarra váltunk, amit csak Lea fog érteni kettőkön kívül. Ezért sem lepnek meg az értetlen fejek, akik így egy szót sem értenek beszédünkből. – Kaphatnék egy tollat és papírt?

– Tessék. – Kapom meg a kért dolgokat, majd gyorsan lefirkantom a hotelünk címét és egy időpontot.

– Itt van a címünk, este nyolckor nekünk megfelel, és lent lesz ő is. – Nyújtom Ikernek a cetlit, miközben halkabban beszélek, hogy Chica meg ne hallja tervünk. Lehet, nem kellene ezt megtenni, tekintve arra, hogy hármójuk közül egyedül neki van komoly kapcsolata. – Megyünk, mert még van pár elintézni valónk, és…

– Ha nem jöttök, én fogok vezetni, és annak nem fogtok örülni. – Érkezik a sietős kijelentés. Pont ezt akartam mondani. Rossz pénz nem vész el.

– Jobb, ha megyünk Lea. – Pillantok a mellettem állóra, aki helyeslően bólint. Amíg nincs meg a jogsija nem lenne ésszerű, hogy vezessen. Főleg úgy, hogy már csak az egészségügyije hiányzik. – Sziasztok!

Eléggé gyorsan távozunk mi is. Talán nem is baj, mert ki tudja, hogy meddig maradtunk volna még ebben a társaságban?!

Habár azt meg kellett volna tudnunk, hogy mit akar Fernando Olíviától. Nem ismeri őt, ahogy mi, és nem tudja, hogy milyen összetett személyiség. Egyáltalán nem úgy fog hozzá állni a dolgokhoz, mint mondjuk mi, vagy más lány.

Remélem, nem fogja megbántani, mert most csak ezt látom. Főleg, amíg ő kapcsolatban van. Persze, lehet már nem olyan a viszonyuk, de én ezt honnan tudhatnám? Csak azt tudom, nem fogom hagyni, ahogy Lea sem, hogy összetörje.